A nyitott színpadon embermagas asztali állólámpa, alatta barna, kerek asztalka, rajta jó nagy, lefedhető porceláncsésze. Egy fiatal nő kerekesszékben betolja Molnár Piroskát az asztalhoz. Ősz haja szorosan hátra van simítva, vastag, meleg, földig érő slafrokot visel. A színésznő elhelyezkedik, megigazítja a bögrét, leemeli a tetejét, kortyol egyet, kényelmesen lefedi a bögréjét. Kézbe fogja a ceruzáját, és mesélni kezd. Időnként belenéz az előtte fekvő kéziratba, ceruzájával belejavít vagy jegyzetel. Rögtön az elején leszögezi: nem tudtam semmiről, és nem vagyok bűnös.
Csak később kezd körvonalazódni, hogy a 103 éves Brunhilde Pomsel lejegyzett élettörténetét halljuk. A Goebbels titkárnője voltam című önéletrajzi kötet alapján Christopher Hampton írt darabot. A könyvből 2016-ban osztrák dokumentumfilm készült, amelyben az akkor 105 éves, szellemileg tökéletesen friss asszony idézi fel életét. Mindezek alapján született meg az Orlai Produkciós Iroda Egy német sors című előadása, amelyet a 6Színben Máté Gábor rendezett.
A berlini születésű Pomsel gyors- és gépírónak tanult, első munkahelye egy zsidó ügyvédnél volt, de gépelte egy antifasiszta író kéziratait is. Bekerült a berlini rádióba, ahol huszonegy éves korában belépett a náci pártba. Nem meggyőződésből, hanem mert odasodorta az élet. Mint ahogy a továbbiakban is mindenhova csak került, nem saját elhatározásából ment. A Joseph Goebbels vezette propagandaminisztériumba is csak úgy átirányították. Ott közelről láthatta volna, mi zajlik körülötte. De nem látta. Élte kisszerű életét, miközben gépelte a meghamisított és kozmetikázott híreket és jelentéseket. 1945-ben a szovjetek bűnösnek találták és elítélték: öt évet töltött a buchenwaldi lágerben. Kiszabadulása után ismét a német médiában dolgozott.
Molnár Piroska tárgyilagosan, helyenként szenvtelenül idézi fel ennek a német asszonynak az élményeit, a rádiónál eltöltött éveit, a propagandaminisztériumba kerülését, ottani munkáját, zsidó barátainak eltűnését, a bombázásokat, az amszterdami szeretőjénél tett látogatásait. Néha, amikor Brünhilde például Goebbelsről beszél (akit egyszerre lát úriembernek és üvöltő vadállatnak, aki a minisztériumban berendezett garzonlakásában intézi nőügyeit), a színésznő diszkrét mosollyal kíséri az elbeszélést. Akkor törnek elő az érzelmei, amikor a nő főnöke hat ártatlan gyerekének kínzására és halálára emlékezik, vagy amikor ártatlan bebörtönzéséről beszél, és felidézi, hogy ötesztendei rabsága idején a lágerben évente kétszer azok alatt a zuhanyrózsák alatt élvezte a rázubogó meleg vizet, amelyekből korábban a gyilkos gázt eresztették be a koncentrációs tábor lakóinak, köztük legjobb barátnőjének elpusztítására.
Az elbeszélésben minduntalan visszatér a kezdőgondolat, hogy Brünhilde a harmincas-negyvenes években semmiről sem tudott. Elhitte, hogy a zsidókat nem koncentrációs táborokban pusztítják el, hanem Kelet-Németországba telepítik át; nem foglalkoztatta a politika, mint ahogy az emberek többségét sem. Csak utólag nyílt ki a szeme. S akkor már nemcsak a múlt bűneit ismerte fel, hanem a saját kora németségéét is.
Molnár Piroska ekkorra egyre többször kibillen a tárgyilagos hangvételből, hol kétségbeesetten magának is bizonygatva hangsúlyozza: nemcsak ő nem követett el a nácizmus alatt bűnöket, de nincs és nem lehet kollektív bűnösség sem, amivel a világ vádolja őket. Ugyanakkor kénytelen elismerni, egyvalamiben bűnösek voltak valamennyien: abban, hogy mindent elhittek, amit mondtak nekik. Élete alkonyán már tudja: az emberi butaság és hiszékenység bűn, mert ezt használják ki a hazug népboldogítók-népbolondítók.
Amikor Molnár Piroska eljut eddig a pontig, hangja megkeményedik, számonkérővé válik. S amikor kimondja, hogy Brünhilde szerint nincs Isten, de a gonosz elpusztíthatatlanul létezik, hangja mély szomorúsággal teli. Ezek után már nincs mit mondani, egy német sors beteljesedett.
Ismét bejön a fiatal nő, és kitolja a kerekesszékben ülő, szótlanná váló Molnár Piroskát.
