Amikor az idősek érdemeiről, vagy általános jellemzőiről beszélünk, olyan dolgokat említünk meg, mint hogy kiváló nagyszülei az unokáiknak, hogy mindenkinél jobban tudnak spórolni, folyton szöszmötölnek valamivel, és hogy bár sokszor fáj már nekik itt-ott, ám jelentős élettapasztalatot hordoznak magukban. Nehéz jól és érdekfeszítően beszélni arról a mostani meglehetősen ifjúság-orientált társadalomban, hogy a hatvanéven felüliek egyénisége nem merül ki annyiban, ami itt a bevezetőben le van írva. Michelle Kholos Brooks és Kelly Younger, a Kalamazoo című színdarab szerzőpárosa egyértelműen készen állt arra, hogy ezt a képet amennyire csak lehet, árnyalja, ebbéli fáradozásának eredményét pedig már a magyar nézők is láthatják, feltéve, ha jegyet váltanak az Orlai Produkciós Iroda előadására.
Peg és Irving egyaránt megözvegyültek öregkorukra, ezért gyermekeik unszolására társkeresőn tesznek kísérletet arra, hogy újra ráleljenek a vágyott boldogságra. Idős emberekként azonban nem könnyű végig haladniuk azon az úton, ami az egymásra találásnak a puszta lehetőségét számukra felkínálja, hiszen ennek éppen ők maguk lehetnek a legnagyobb akadálya, mindaddig legalábbis, amíg rá nem döbbennek, hogy ha lebontják a saját gátjaikat, és felülírják az önmaguk által megkreált szabályokat, esélyük nyílhat a magányuk feloldására.
Ezt az édes-bús kései fejlődéstörténetet kísérhetjük nyomon a Kalamazoo-ban, amely cím csak első hallásra furcsa, mert az egyébként egy létező település Michigan államban, és azon túl, hogy a női főhős a történet szerint nagyon szeretne eljutni oda, az önazonosság és a maradéktalan idill szimbóluma. A darab műfaját tekintve komédia, de átsejlik rajta a témaválasztásból fakadóan némi melankólia. Sebestyén Aba rendező alapvetően is érzékeny alkotó, aki szívesen néz a felszín alá, így van ahhoz elegendő hajlandósága és affinitása, hogy a sztoriban és a karakterekben rejlő észrevétlen rétegeket előhívja. Ennek a vállalásnak a megvalósítása talán nehézkesnek tűnhet egy mindössze kétszemélyes, minimáldíszletes darabban, ahol a közreműködők tényleg csupán egymásból építkezhetnek, és a másikhoz képest definiálhatják csak önmagukat, ám Hernádi Judit és Kern András szerepeltetése nagyban megsegít mindent, ami az előbbi szándékokkal kapcsolatban van.
Nem pusztán a jelentős színpadi rutinjuk az, amelynek köszönhetően a produkció meghaladja a műfaji elvárásokat, összeszokottságuk és hasonló habitusuk szintén jól szolgálja javát az előadásnak. Persze 2001-es lemezük, a Khernádi már a címében megbúvó szójáték révén is érzékelteti a kettejük több évtized alatt sikeresen felépített brandjének időnkénti összeolvadását, szimbiózisát, a Kalamazoo történetvezetése pedig feltétlenül igényli a két színművészben zsigeri szinten jelenlévő fanyarságot, illetve a humorhoz való érzékük mögötti szomorkás rezgéseik halmazát.
Párosuk modernebb benyomást kelt külsőségekben és kisugárzásban, mint ami a korosztályukat tekintve itt nálunk általánossá vált, sőt, még a darab külföldi változataiban is sokkal bácsisabbak meg nénisebbek a színészek Kernnél és Hernádinál. Azonban kettejük mítosza, és az az atmoszféra, amit ők maguk képesek megteremteni bármelyik történet talaján, jelentős plusz töltetet generál, ami kétségtelenül egyedivé teszi az Orlai Produkciós Iroda előadását. Akkor is, ha maga a mű az Amerikai Egyesült Államokban, mint a keletkezés vonatkozásában vett anyaországban szintén elég jól megáll a maga lábán.
Amit pedig a lélek húrjait megpendítve kell elmesélniük a közönségnek, azt Hernádi Judit és Kern András minden erőlködés nélkül abszolválja, ezért az egyes jelenetek és párbeszédek emocionális értelemben sokakat eltalálnak, olyan témaköröket feszegetve a szituációs humor, az önirónia, a groteszk és az abszurd eszközeivel, mint az időskori újrakezdés megannyi nehézsége, az elköteleződéstől, az újdonságtól való félelem megléte, a másik elfogadása, a generációk közötti feszültségek kezelése, a kockázatvállalás képességének kifejlesztése, vagy éppen a kamaszos hevületek megélése a hatvan év felettiek táboránál.
A randevúzás, illetve egyáltalán az életvezetés során elkövetett hibák szele egyformán meglegyinti a fiatal és az idősebb korosztályt: ez a Kalamazoo egyik olyan nagy felismerése, amely akárhány esztendősek is, összeköti a nézőtéren ülőket a darab megtekintése folyamán, és mindegyikük átélheti a cselekmény valamely szakaszában a ráismerés katarzisát. A legmonumentálisabb díszletelemként funkcionáló, és szikrázva csillogó szalagfüggöny (látványtervező: Sós Beáta) jelenléte miatt szinte teljesértékű szereplővé válnak a fények a játékidő alatt, a produkció aláfestő zenéinek projektje pedig igen jó kezekben van Cári Tibornál, aki például a trianoni tematikájú Örök hűség címen futó zenés-, illetve a Ruben Brandt, a gyűjtő című animációs filmhez is komponált muzsikát. Különösen jogossá válik annak a tükrében az ilyenfajta profizmusra való ráutalás, hogy az egyik külhoni verzió esetében valaki az ábrázolt generációtól távol állónak tartotta, és a stílusidegenség gyanújával illette az ott színpadra vitt előadás mások által összehozott teljes zenei anyagát.
A magyarországi Kalamazoo másik előnye, hogy az összhatásnak és a mondanivaló pontos átadásának hála többé válik egy könnyű kis bulvárdarabnál. Különböző kérdéseket vet fel a megtekintés után, ám kiviláglik belőle az is, hogy bár a szövegben el van rejtve a szárnyasokról jó néhány utalás átvitt és szó szerinti értelemben egyaránt, de időskorban sem vágyunk másra, minthogy megtaláljuk közöttük a legértékesebb példányt. Nem, nem a rózsaszín flamingót, hanem boldogság kék madarát, igaz, az az előbbivel ellentétben nem virít ott klasszul megrajzolva a színdarab plakátján.
