Az Egyasszony után újabb Péterfy-Novák Éva-műből készített lehengerlő előadást az Orlai Produkciós Iroda és a FÜGE, ezúttal az Óbudai Kulturális Központtal karöltve. Az Apád előtt ne vetkőzz a szeretet puha frottírköpenyébe burkolt családon belüli abúzusról, a pedofíliáról és az elfordított fejek néma közönyéről szól.
A Jurányi kamaratermébe lépve alaposan szemügyre veszem a már a díszletben ücsörgő Péterfy Borit. Negyvenes, fáradt arcú nő mályvaszín ruhában, összefogott hajjal, az ölébe ejtett kezekkel, pirosra festett körmökkel. Megtört tekintettel mered maga elé. Ennyire kimerült? Vagy elmaszkírozták? Talán a koránál idősebb karaktert játszik majd, tűnődöm. Aztán megszólal. Egy gyerekkori élményét meséli el, amikor az anyja arra figyelmeztette, sose vetkőzzön az apja előtt, mert a férfiak mások, a férfiak rosszak. Megértem, a karikás szemek, a meggyötört test nem a színésznőé, hanem Eszteré, akit alakít.
Ezzel az egyetlen jelenettel visszakanyarodunk a múltba, és Péterfy az ötéves kislány hangján folytatja. Mesél óvodás, majd kisiskolás éveiről, az anyjához, apjához, és legfőképp a nagyapjához fűződő viszonyáról. Ahogy haladunk előre a történetben, a színésznő szemei egyre vidámabban csillognak. Már nyoma sincs a fáradtságnak, hisz Eszter boldog, ha az idejét anyai nagyapjával töltheti. A Tatussal, aki mindenkinél jobban szereti, a Tatussal, aki szüleivel ellentétben törődik vele. Huncut versikékre tanítja, a combjára ülteti ultizás közben, és még pisilni is mindig kikíséri. A Tatussal lenni tehát jó.
Hogy hol húzódik a határ szeretet és uralkodás, önzetlenség és birtoklásvágy között, azt nehéz megmondani. Ami bizonyos: mérhetetlen nagy a felnőtt felelőssége abban, hogy milyen lelkiállapotú gyermeket nevel és hagy maga után a világban. Elég néhány rossz mondat, túlzó gesztus, vagy elcsattanó pofon, az utód máris lelki sérült nagykorúvá válhat. Persze nem törvényszerű ez, de vannak kirívó esetek, amikor a felnőtt tudja, hogy rosszat tesz, mégis képtelen változtatni a viselkedésén. Így van ezzel az említett nagypapa is, a színdarab másik főszereplője, akinek hányatott gyermekkorába szintén bepillantást enged Tasnádi István rendezése. A Tatus – akit Pataki Ferenc alakít lenyűgözően –, árvaházban, majd nevelőszülőknél nőtt fel. Itt is, ott is szexuális zaklatásnak volt kitéve. Sorsa miatt szánjuk, együtt érzünk vele, felmenteni azonban nem tudjuk, hisz épp úgy bűnt követ el az unokájával szemben, mint egykor mások őellene.
Fontos kiemelni, hogy mindazt, amit a Tatus tesz, a szeretet nevében teszi. Ezzel komoly feszültséget kelt a nézőben, hisz mindannyian láttunk már gyerekekkel kedveskedő felnőttet, és eszünkbe sem jutott rosszat feltételezni róla. Ezek szerint gyanakodnunk kellett volna? A szeretet nem mindig ártatlan és tiszta? Vágyak, érdekek húzódnak meg mögötte? Természetesen nem élhetünk folyamatos pánikban, ám az Apád előtt ne vetkőzz arra int, hogy minden körülmények közt figyeljünk az utódainkra, a környezetünkben élő gyerekekre, hisz a nem törődés és az elhallgatás ugyanolyan bűn, mint maga a bántalmazás. „Mert vétkesek közt cinkos, aki néma.” Bár az előadás során nem derül ki egyértelműen, hogy Eszter anyja vagy nagyanyja tud-e a kislányt érő zaklatásról, az jól látható, hogy mindenki a saját problémáival van elfoglalva, és nem beszélget eleget a gyerekkel.
A sokszereplős regényből Tasnádi két fős monodrámát írt. Hogy hogyan lehet egy monodráma két fős? Egyszerű: a karakterek párhuzamos monológokban beszélik el a sorsukat. Eszter gyereknyelven, a szemünk előtt felcseperedve, jószerével maga elé szórva a szavakat, mintha velünk, nézőkkel együtt pszichoterápiás csoportban ülne. Végig felénk fordul, és mintegy naplószerűen idézi fel az emlékeit, a hajdani érzéseit. Talán ezért van az, hogy el sem mozdul a méregzöld kanapéról. Vagy azért, mert óvodás korában odaszegezték egy élethelyzethez, és azóta is képtelen felállni belőle. Igaz, a végső jelenet hoz majd némi feloldást, de ezt ki kell várni. Nekünk is, Eszternek is.
Péterfy Bori megejtő a kislány szerepében. Egyszerre mókás, kedves, odaadó, izgatott, esendő és sebezhető. Mély átéléssel tárja elénk a naiv, az emberekben bízni akaró gyermeki lelket. Pontról pontra követhetjük, hogyan jut el ebből az állapotból a kiábrándult, csüggedt felnőtt létig, amelyben meghasonulva önmagát hibáztatja az eseményekért. Még akkor is a Tatust védi, amikor már tudja, az nem helyénvaló dolgokat követett el vele szemben. Ez a kettősség, az ártatlanság és az értetlenség úgy ül ki Péterfy Bori arcára, mintha egymástól elválaszthatatlan érzések lennének. Csak érett, gazdag eszköztárral rendelkező színésznő képes az ilyesfajta árnyalásra. Péterfy ráadásul remekül alakítja Klárát is, Karcsinak, a Tatus gyerekkori énjének szigorú és morózus nevelőanyját, aki kisajátítja magának a fiút, mit sem törődve annak érzéseivel. Külön dicsérendő Péterfy, amiért rendkívül finoman vált a szerepei közt. Egyik pillanatban még szipogó Eszterkeként fekszik a díványon, a másikban már sértődötten hallgató Kláraként, aki voltaképp erkölcstelenebb figura, mint a Tatus, mert benne még a szeretet csíráját sem fedezzük fel.
A nagypapa próbál párbeszédet kezdeményezni unokájával, ám ő nem válaszol neki, így szövődnek szövegeik párhuzamos monológokká. Pataki Ferenc mozgástere fizikálisan nagyobb, mint Péterfy Borié, ő többször körbejárja a szobát, leül, föláll, idegesen bóklászik ide-oda, mintha a megbocsátást keresné a felzaklató emlékek közt. Tatus belső harca nem kisebb, mint Eszteré, ezt erősíti gyerekkori énjének jelenléte is. Pataki szintén kettős szerepben tűnik fel: nagypapaként zavarodott, lelkiismeret-furdalással kínlódó öregember, kisfiúként az őt ért sérelmeket tehetetlenül elszenvedő ártatlan áldozat. Remek ötlet Tasnádi részéről, hogy Esztert és Karcsit nem gyerekszínészekkel, Tatust pedig nem egy idősebb művésszel játszatja el, hanem mindvégig két középkorú, egymáshoz látszólag passzoló személy van a színpadon. Pataki, partneréhez hasonlóan, meghálálja ezt, és brillírozik mindkét karakterben. Arcát sokáig látjuk majd magunk előtt.
A kiváló színészi teljesítményekhez persze jól megírt történet és precíz, elevenünkbe vágó mondatok kellettek. Péterfy-Novák Éva áldozatokkal készített interjúk alapján alkotta meg művét, talán ezért érezhető rajta a hétköznapi egyszerűség, a szikár fogalmazás, a költői túlzások és pátosz nélküli lényegre törekvés. Szinte csak annyiban más, mint egy haditudósító, hogy ő sokkal mélyebbre hatol az emberi pszichében.
Tasnádi jó érzékkel válogatta ki a fontosabb momentumokat a regényből. Egyáltalán nincs hiányérzetünk, amiért nem vonultat fel minden figurát. Akiről csak szó van, annak is erős a jelenléte, ám ahhoz, hogy ne kalandozzon el figyelmünk a két gyerekszereplőről, szükséges volt a sűrítés, a lepárlás. Újfajta kihívást jelentett ez a rendező számára, hisz korábban kizárólag a saját írásait vitte színre. Érzésem szerint jól oldotta meg a feladatát, erős a koncepciója, megfelelő arányban keveri az idő- és cselekménysíkokat, az előadás egy percre sem válik unalmassá. Szerencsére a naturális ábrázolástól is tartózkodott a rendező, nem is lett volna rá szükség, hisz az elbeszélt történet elég képszerű ahhoz, hogy lelki szemeink előtt lássuk az eseményeket.
A verbalitásra épülő előadás középpontjában tehát a karakterek állnak, a látvány másodlagos. Mégis megemlíteném a szoba falán lógó festményt, amely akár Michelangelo Ádám teremtése című freskójának részletét is eszünkbe juttathatja – erős szimbólum.
Összességében elmondható, hogy a szerző olyan, a lélek mélyén megbúvó, és onnan felszínre törni vágyó titkokról mesél, amelyekkel a legtöbben félünk szembesülni. A rettenetes dolgok mellett azonban Tasnádi rendezésében a gyermeki humor és báj is szerepet kap. Ettől persze az Apád előtt ne vetkőzz nem lesz könnyed darab, de helyenként feloldja a feszültséget, amit magában hordoz. Tasnádi ötlete pedig, hogy a férfi és női színész felváltva játsszák el az áldozatot és az elkövetőt, nagyon hatásossá teszi az előadást, rámutatva az ok-okozati összefüggésekre, arra, hogy a világban mindennek van eredője és következménye.
Biztos vagyok benne, hogy aki megnézi az előadást, az hazafelé elgondolkodik, mennyien élhetnek köztünk olyanok, akik valós személyiségüket – nem csupán a járványhelyzet miatti maszkos időkben – álarc mögé rejtik. Annak pedig, aki még tovább szeretne elmélkedni a témán, ajánlom szíves figyelmébe a Tarandus Kiadónál nemrég megjelent Van hangunk című novelláskötetet, amelyben huszonöt rövid írás foglalkozik a különféle kiszolgáltatott helyzetbe került, abúzust elszenvedő emberekkel.
