Az előadásban elhangzik egy dal, benne az általam címként idézett mondat, amely magáról az életről állítja fanyar humorral, hogy egyetlen bizonyossága a kiszámíthatatlanság. Élőben adja elő Kern András és Hernádi Judit, azaz a legény- és lánybúcsúját karaoke-sztriptízbárban ünneplő Irving és Peg. A dal saját szerzemény, szövegét Kern András, zenéjét Cári Tibor írta. MIKLÓS MELÁNIA PRÓBANAPLÓJA – 2 . rész.
Kevesen tudják, mert a színlap nem jelzi, hogy a Kalamazoo egyik csúcspontjaként elhangzó melankolikus, de mind stílusában, mind szövegében ismerősnek tűnő dal nincs benne az eredeti darabban. A jelenet azután következik, hogy a történetben kiderül, a férfi nem is akarta megkérni a nő kezét a tengerparton talált gyűrűvel, amelynek egy évszámmal ellátott felirata buktatta le, épp amikor a gyerekeinek jelentették be házasodási szándékukat. Peg szégyenkezve jutott erre a felismerésre, ennek ellenére igent mondott Irvingnek, aki ezúttal komolyan, újra feleségül kérte. Az ominózus jelenetben a lánybúcsú helyszínén vagyunk, ahol diszkógömbmintás bábuk és fényshow fokozzák a látványt és a hangulatot. Egyszercsak felcsendül a „karaoke” dal, és új színt visz a játékba: szomorkás bölcsességgel ironizál az élet mulandóságán. Érezhetően máshonnan szól, mint a kortárs amerikai drámaszöveg, kicsit „csehtamásos”, kicsit 30Y-os, mégis felismerhetően hordozza Cári Tibor zenei világának stílusjegyeit. A vendégművészként felkért Sebestyén Aba erdélyi rendező csapatával érkezett alkotót így az itthoni közönség is megismerheti, nem véletlenül ő az egyik lefoglalkoztatottabb határontúli magyar színházi zeneszerző.
Azon a próbán, amikor megszületett a dal, nem voltam ott. Az olvasópróbán a rendező jelezte, hogy szeretne egy-két énekszámot, amiből egy maradt, azzal a tervvel, hogy majd együtt írnak hozzá textust. Azt már elmesélésből tudom, hogy egyik nap Kern András úgy érkezett meg, elhíresült mondását idézve, hogy „elfogott egy levelet”, azaz megírta a dalszöveget, amit mindenki nagyra értékelt, s ehhez komponálódott a zene. Úgy alakult, hogy én csak a főpróbahéten hallottam először, amikor már a Belvárosi Színház színpadán zajlottak az összpróbák. Két nappal voltunk a premier előtt, Sós Beáta látványtervező kezdés előtt fésülgette, igazgatta az ezüst szalagcsíkokat. Nagy volt az izgalom, mert mint kiderült, az eredetileg legyártott anyagból nem működött a díszlet alapját képező függöny, túlságosan tükrözte és visszaverte a fényt, így lehetetlenné vált a világítás. A műszaki kollégák már túl voltak a lámpák újrakalibrálásán, megvolt a hangbeállás, Varga Miklós asszisztens még egyszer minden járást, takarást, kelléket és háttérkollégát ellenőrzött, hogy a helyén van-e, majd jelt adott a kezdésre. Ez egyébként minden előadás előtt így zajlik. Annyi különbséggel, hogy a nézőtéren most még csak néhányan ültünk.
Kíváncsi voltam, hogy ez az alapvetően intim, epizodikus szerkesztésű kétszereplős darab miként fog működni „nagyszínpadon”. Hihetetlenül jó érzés, amikor látja az ember egy munkafolyamatnak az eredményét, színházban ezt úgy mondják, amikor összeáll az előadás. Az alkotócsapat bevallása szerint ez éppen ezen a csütörtök esti próbán következett be. Magával ragadott a játék, amely az előző látogatásom óta méginkább összeforrt, beült a színészek memóriájába, és magabiztossággal, sőt új árnyalatokkal gazdagodott. Először hallottam a zenéket és a hangkulisszát, amelyek egyrészt arra hivatottak, hogy megidézzék a különböző helyszíneket, mint pl. a hullámzás és a sirályvijjogás a tengert, az éttermi háttérzaj a mexikói vendéglőt, vagy a repkedés- és madárhangok a Kalamazoo nevű rezervátumot. Másrészt a muzsika hangulatilag aláfesti, illetve ellenpontozza a történéseket. Szépen keretezi pl. a cselekményt, ahogyan az elején mindkét karakterhez egyénített dallamot hallunk, s mintha ezek motívumaira tangóznának ki a legvégén a színről. A zene továbbá összeköti a jeleneteket és kitölti az átállási időt. A díszítő stáb már az összpróbán pontosan dolgozott, flottul mentek a ki- és bepakolások, észrevétlenül kerültek ki-be a bútorok, s még az ágyat is sikerült könnyedén rögzíteniük, kiküszöbölve a színészek rémálmát, hogy ágyastól kigurulnak a színpadról. A függöny is működött, megfestődtek rajta a színek, amelyek közül a tengerparti naplementesárga és a rezervátum élénk dzsungelzöldje a kedvenceim.
Hernádi Judit és Kern András között működött a szeretetteljes kémia és a kiegyensúlyozott dinamika. Van egy érdekes jelenség, sajátos „védjegye” kettősüknek, ami nem más, mint a színpadi malőr, botlás, gikszer vagy hiba. Érezhetően felspannolja őket egy-egy rontott szituáció, amit rutinos profizmussal oldanak meg. Kiéleződik az egymás iránti figyelmük, aktiválódik a humorérzékük, s olyan élvezetesen kezdenek el improvizálni, hogy az egyszerre versengés, helyzetmentő időhúzás, szórakoztatás, ugyanakkor beavatás is. Vagyis nem csinálnak úgy, mintha nem történt volna meg a baki, hanem bevállalják, azt a hatást keltve, hogy a megismételhetetlen pillanat tanújaként betekintést kaptunk a színház és a színjátszás műhelytitkaiba. Ez azonban csak az ilyen kivételesen karizmatikus, nagy színészek esetében működőképes. Azért merem ezt leírni, mert előfordult a premieren is, a közönség azonnal vette a lapot és hangot is adott a tetszésének.
A bemutatón dőlt el ugyanis minden. Míg a próbákon az ember elképzeli a nézői reakciókat, élesben visszaigazolást nyernek a (pre)koncepciók. A komédia viszont vékony jegű műfaj. A Kalamazoo szövegkönyvét ezért jelentősen „szájra írták” – ahogyan arról naplóm 1. részében tudósítottam –, így rengeteg saját poén került bele Hernádi és Kern ajánlása, kérése, poentírozása alapján. Meghatározó volt számomra, hogy mennyire bejöttek a számításaik. A közönség mindenen nevetett, pont úgy és akkor, ahogyan azt előre kidolgozták. Úgy hírlik, a fotósok a fotóspróbán úgy belefeledkeztek az előadásba, hogy elfelejtettek fényképezni, s hogy a főpróbán minden jelenetet szétnevettek és megtapsoltak a nézők. A bemutatón ezzel szemben fokozatosan mélyült el a játék, a kezdeti harsány nevetést egyre több csend váltotta fel. Az meglepett, hogy az altesti, alpári és sztereotípiákra épülő poénok valóban működnek, azonban örültem az érzékeny figyelem visszajelzéseinek.
Az előadás dinamikája tehát ideális esetben a nevetés és meghatódottság kettősségében érhető tetten. S miközben a színészeknek minden jelenetet szinte a nulláról kell felépíteniük és tetőpontra vinniük, az egésznek is van egy íve. A dráma az esküvőszervezős jelenetben kulminálódik, ahol Peg és Irving összevesznek a részleteken. A tortadobálós tombolást aztán rezignált önvallomás követi, két magányos ember szembenézése az öregedéssel és a halálfélelemmel. Megérintettek a közhelyes mondatok, s ahogyan meghozzák a legvagányabb döntést: örök jegyességet fogadnak egymásnak, hogy megállítsák az időt. Hernádi és Kern fanyar (ön)iróniából, dacos lázadásból, játszmázó sértettségből, megélt szorongásokból és bölcs élettapasztalatokból építik fel alakításaikat, s jutnak el a megbékélő életigenlésig. Hiszen mindannyian boldogságra és szeretetre vágyunk, mégha kiszámíthatatlan is a sorsunk. Jó ebben kicsit elmerülni, s elfeledkezni arról, hogy a jövőn aggódjunk.
