A koncepció nem veszélytelen, hiszen komoly pszichés betegségek, létező mentális zavarok válnak a nevetség tárgyává. A szórakoztató színház velejárója a leegyszerűsítés, de ebben az előadásban mégsem válik sem degradálóvá, sem gúnyossá az ábrázolás.
Laurent Baffie nagysikerű komédiáját mutatta be az Orlai Produkciós Iroda a Belvárosi Színházban. A francia szerző darabját korábban a Karinthy Színházban játszották Lököttek címen, a Tok-tok avagy hogy pattog a kocka Zöldi Gergely új fordítása alapján készült Paczolay Béla rendezésében.
A helyszín az elismert pszichiáter, Dr. Stern rendelőjének váróterme, ide érkeznek meg sorban a hibás új szoftvernek köszönhetően azonos időpontra a páciensek. Khell Csörsz mindenki számára ismerős, kicsit ízléstelen orvosi előszobát tervezett: élénk világoskék szín dominál, a sarokban víztartály, kávégép, középen hátul az asszisztens birodalma, a recepció.
Elsőnek érkezik tetőtől talpig fehérben (!) Blanche (Ullmann Mónika), a laborasszisztens, aki tisztaságmániás; kétségbeesetten rohan a mosdóba, ha bármilyen felületen érintkeznie kell a külvilággal. Vincentet (Schruff Milán), a taxisofőrt a felesége küldte a pszichiáterhez. Aritmomániás, vagyis a számok megszállottja és hozzá ráadásul folyton viccelődik. Ránézésre talán ő tűnik a legnormálisabbnak, tünetei valószínűleg őt akadályozzák legkevésbé mindennapi életében. Fred (Pataki Ferenc) betegsége az előadás legnagyobb humorforrása. Ő ugyanis Tourette-szindrómás, akarata ellenére időről-időre cifra káromkodások törnek ki belőle. (Magyar színpadon ez azt jelenti, hogy be van biztosítva a nézőknél az előadás sikere.) Marie (Járó Zsuzsa) – akinek a foglalkozása nem derül ki, még a színlapon is mint „a szentfazék” szerepel – mindenen betegesen aggódik. Napjában ezerszer kell ellenőriznie, hogy megvan-e a kulcsa, nem hagyta-e égve a gázt, nyitva az ablakot. A fiatalabb generációt képviseli Bob (Rohonyi Barnabás), a műszaki rajzoló és Lili, a fitneszedző. A lenyalt hajú, hózentrógeres Bob a szimmetria megszállottja. Rendmániás és képtelen vonalra lépni, amivel sajnos tele van a váró. Lilinek (László Lili) viszonylag későn derül fény a neurózisára, sokáig feltűnően csak a telefonját nyomkodja; amikor végre beszélni kezd, kiderül, hogy mindent kétszer kell mondania.
A csapatban a ki-be járkáló, flegma asszisztens (Cseh Judit) képviseli a neurotipikus embert, ő már mindennel találkozott, arcizma sem rándul a legbizarabb történések láttán.
A szereplők legnagyobb baja, hogy szokásaik megnehezítik a velük való együttélést, a hozzájuk való kapcsolódást, így a társadalomból kiszorítva, magányosnak érzik magukat. Félnek attól, hogy vajon ki fogja így elfogadni/szeretni őket. Ebben a csapatban viszont adott a különcség, ezért szabadon viselkedhetnek önmagukként, nem kell félniük mások ítéletétől. Ez pedig fontos lépés a gyógyulás felé, hiszen megszűnik a tagadás állapota.
Az összezártság alaphelyzete sokféle műfajban népszerű dramaturgiai fogás, aminek nagy klasszikusokat köszönhetünk (Nulladik óra, Tizenkét dühös ember, Agatha Christie krimijei, stb.) a filmvásznon is. A színházhoz pedig természetszerűleg közel áll, hiszen így igazolt az egy helyszín – vagyis az egy díszlet – használata, és az idő múlásának ábrázolása is kisebb akadály. Ezeknél a műveknél általában a szereplők kezdetben idegenek, de a speciális helyzet miatt fokozatosan előbújik valódi énjük, egyre jobban megismerik egymást, és eközben valamiféle közösséggé válnak.
A Tok-tokban a szereplők önként választják az összezártságot, hiszen Dr. Stern késésben van, viszont annyira elfoglalt, hogy ez az alkalom az egyetlen lehetőség, hogy fogadja őket, amit senki nem akar elszalasztani. Amíg várakoznak, úgy döntenek, hogy hasznosan töltik az időt, megpróbálják csoportterápiás úton megoldani mindenki problémáját. Ez abból áll, hogy három percet mindenkinek ki kell bírnia a kényszerneurózisa, vagyis tok-tokja nélkül. Nyilvánvalóan ez nem jelenthet megoldást, azonban amíg egymásnak segítenek, és nem saját problémájukra koncentrálnak, egy időre elfelejtkeznek berögződéseikről.
A végére aztán jut még egy csattanó, amit már csak azért sem lehet lelőni, mert rendhagyó módon a taps után erre kifejezetten meg is kérnek minket.
Fontos, hogy a színház szólhasson a tiszta szórakoztatásról is, az Orlai Produkciós Iroda ilyen szempontból egyedülálló, hiszen bevallottan ezekből finanszírozzák a rétegszínházi előadásokat. Sikere abban áll, hogy tisztelik saját közönségüket, a könnyedebb műfajok sem jelentenek hanyagabb művészi hozzáállást. Látszik, hogy a színészek is megszerették karaktereiket, mély empátiával állnak hozzájuk (ebben biztosan nagy segítség volt a próbafolyamatba bevont pszichológus szakértő). Nem gúnyolódnak, hanem bemutatják, hogy a világ sokszínű, az embereket nem lehet egyetlen jellemvonás alapján megítélni. A felmutatott kényszerneurózisok közül alighanem a legtöbben találnak olyat, amivel azonosulni tudnak, ami (ha nem is krónikus szinten) nehézséget jelent az életükben.
