Az első gondolatom, amikor elkezdődik a Jurányiban a Tapasztalt asszony című darab, és a közönségből legelőször tör ki az önfeledt nevetés közéletünk karikatúráján, hogy erre a darabra mindenképpen veszek majd jegyet a húszéves lányomnak is. Negyedórával később aztán elvetem az ötletet.
No nem azért, mert ne lenne zseniális Tasnádi István színműve, vagy mert kifújt volna a negyedére a humor, és onnantól kezdve faarccal üljük végig. Ó, dehogy. Rég voltam ennyire jó hangulatú darabon, ahol a színészek és a publikum is csak úgy fürdőzik a „genderrevü” olykor bohókás (máskor viszont savas) habjában. De úgy éreztem, bár a színmű 16 karikás, ha azt szeretném, hogy a gyerekemnek valaha legyen kedve megházasodni és utódokat vállalni, akkor jobb, ha még nem szembesül a valóság e karikírozott nyomorúságával.
A mű szerzője és rendezője, Tasnádi István József Attila- és Balázs Béla-díjas drámaíró, a nevét a szélesebb közönség az Aranyélet és a Terápia című nagy sikerű sorozatokból ismerheti, amelyeknek vezető írója. De őhozzá kapcsolódik a Kossuth Rádióban igen népszerű Időfutár című ifjúsági rádiójáték is. Ahogy a darabot népszerűsítő brosúrában olvasható:
Tasnádi leánynevelő kézikönyveket, a harmincas években megjelent asszonyviselkedési tanácsadókat olvasgatva írt meg néhány jelenetet, ötletet, melyet aztán a színészek improvizációjával gyúrt mozaikszerű színdarabbá.
A Tapasztalt asszonyt először 2012-ben mutatta be a Szabadkai Népszínház Magyar Társulata, a Jurányiban játszott mostani előadás annak a felújított változata.
A darab különféle műfajú jelenetek laza szövete. Egy középkorú házaspár, amelynek tagjai már végképp elfáradtak erős dohosodásnak indult kapcsolatukban, félresikerült önterápiájuk során – amelyben elmondják, mi az, ami idegesíti őket a másikban – olyan mondatokat vágnak egymáshoz, hogy a nézőnek önkéntelenül is ökölbe szorul még a talpa is a deprimáló hangulattól. A túl hosszúra nyúlt házasságokban ugyanis nem nagy szavakkal dobálózik az ember, nem ágyúkat sütöget, hanem apró, gyors mozdulattal bevitt késszúrásokkal operál. Nincsenek itt nagy bűnök, megbocsáthatatlan vétkek, csupán rosszul felhajtott vécédeszkák, slendrián módon kiteregetett ruhák, és undorítónak vélt szokások. Mint például az, hogy a férj (Pataki Ferenc) egyenesen a tejesdobozból iszik, így amikor a felesége (Péterfy Bori) utána onnan tölt tejet a kávéjába, úgy érzi, hogy a „fele tej, fele nyál”.
Ők együtt maradnak, a fiatal pár, Peti és Timi (László Lili, Schruff Milán) azonban válási partit csap, amelyen az örömapa ezúttal valóban boldog és elégedett: végre elmondhatja, hogy soha ki nem állhatta a vejét, aki szintén szóra emelkedik, hogy előadja az addig felgyűlt sérelmeit.
„A nő nem férfi, a férfi nem nő. Ennyi” – szól egy másik jelenetben az apa karaktere ellentmondást nem tűrő hangon, a darab azonban számos helyen épp ennek az egyszerű kinyilatkoztatásnak mond ellent: férfiszerepeket nők játszanak, és fordítva.
Gendertémájú konferencián Péterfy Bori alakítja a szigorú, angol nyelven beszélő előadót, aki többek között arról kínál életvezetési tanácsokat fiatal nőknek, hogyan tudják a férjüket módszeresen leszoktatni az undorítónak kikiáltott szexről, és milyen lépéseket kell tenniük annak érdekében, hogy az ösztönlény hímeknek idővel még csak meg se forduljon a fejükben nemcsak az, hogy a házasélet ad absurdum még jó is lehet, de még maga az aktus gondolata sem. A bigott lelkésznő pengeszájú keménységét remekül ellenpontozza a szinkrontolmácsa, Schruff Milán, aki egyre szakadó cérnával bírja csak hallgatni a koordináta-rendszerbe is kivetített vágylohasztó technikát és a férfiállatok démonizálását, míg végül félrefordításaival kis híján botrányba nem fojtja a szónoklatot. A közönség pedig gurul a nevetéstől.
Bár a hangulat a komikus jeleneteknek hála továbbra is kirobbanó, nem állítom, hogy az embernek meghozza a hajlandóságát a házassághoz, de még a szeretkezéstől is egyre inkább elmegy a kedve, ahogy halad előre a darab.
Az angol nyelvű előadásból már kiderült: a szex egyetlen célja a gyereknemzés, ha pedig a szent cél nem valósulna meg, hát még mindig ott van a Nemzetszaporulati Intézmény, ahol ha akarják, ha nem, bizony gyereket csinálnak az ifjú párnak, bármi áron. Először megalázó kihallgatáson kell részt venniük, ezen – mint egy rossz tanulónak – magyarázniuk kell a bizonyítványukat, miért is nem álltak még neki szaporodni, ha már kapcsolatban élnek. Majd az orvos és asszisztense egyre agresszívabb módszerekkel él, a fiatal asszonykát meggyalázzák, Péterfy Bori pedig úgy veszi le a spermamintát, hogy csodálkoznék, ha a nézőtéren nem húzódott volna vissza szűkölve a lágyékába minden férfi nemi szerve.
De azért kacagunk a sokszor burleszkszerű jeleneten, amit később egy még komikusabb követ. Végre megvalósult, amire eddig presszionálta a felsőbb hatalom a nőt: essen teherbe, szülje tele az országot, virágoztassa fel ivadékaival a Kárpát-medencét. Ám innentől, hogy megtette asszonyi kötelességét, ha lehet, még kiszolgáltatottabbá válik, hangja, feje, személyisége, érzései már nincsenek is, nem más ő, mint jogaitól és emberi mivoltától megfosztott vajúdó test, amiből ki kell valahogy préselni azt a gyereket.
Péterfy Bori ezúttal a férfi nőgyógyász szerepében brillírozik, aki a száját törölgetve, még az ebéd utolsó falatjait rágcsálva érkezik meg a szülőszobába – ahol neki tulajdonképpen már ott sem kellene lennie, hiszen szabadságon van, hangsúlyozza többször.
Míg az asszony fekszik kiterítve, ő csak az apával kommunikál, mint férfi a férfival, időnként vele összekacsintva, hiszen a szülés is férfidolog, ha úgy vesszük, nem?
„Itt egy kicsit szűkebbre varrjuk, hogy apukának is jó legyen” – veti oda pajkosan, (és ha nem lenne teljesen világos, hogy a komikus felszín alatt valójában mekkora drámák zajlanak a valóságban, akkor olvasd el Szabó Anna Eszter írását a férjöltés traumatizáló valóságáról).
És ez igazán csak pár darabka a temérdek színes, szagos, táncos, énekes mozaikokból, ami az előadás másfél óráját kitölti. Tasnádi a Tapasztalt asszonyban azon gondolkodik, mi történik akkor, ha az állam bele akar szólni a párkapcsolatokba. A jelenetek közül – hiába a burleszk máza, a komikum tejszínhabja a tetején – jó pár fájdalmasan ismerős és keserű lehet. „Hogy tud valami ennyire vicces lenni, miközben az, amiről szól, iszonyatosan kemény?” – tűnődöm, miközben abban bízom, ha tudtunk nevetni mások nyomorán, talán a magunk életében is fel fogjuk ismerni az oda vezető utakat, és akkor minden tőlünk telhetőt elkövetünk, hogy elkerüljük.
