Csalódik az az állatbarát, aki cukiságfaktort orrontva a cím mögött, kutyaművész színrelépésével számol. Igaz, az Orlai Produkció friss bemutatójának címszereplője úgy is hatással van a cselekményre, hogy személyesen nem jelenik meg a színen – ám ez elmondható egy másik, legtöbbünk számára jóval kevésbé vonzó állatról, a medúzáról is.
Aki nemcsak a címet nézi, hanem a Csáfordi László tervezte ötletes plakátot is, az közelebb jut Martin Rauhaus darabjának tematikájához. A plakát ugyanis egy hatalmas fűrésszel kettévágandó, elsüllyedt családi házat ábrázol, amely felett medúzák lebegnek, míg a kutya helyét csupán a tálka jelzi. A kép legfeljebb annyiban megtévesztő, hogy annak alapján akár egy szürreális vízió ígérete is felsejlhet előttünk – ami jókora távolságra áll a szerzői (és a rendezői) ambícióktól. Hiszen a sikeres film alapján készült komédia klasszikus, mondhatni tipikus élethelyzet ábrázol – sok humorral ugyan, de a realitások talaján maradva.
A válni készülő házaspár férfi tagja, Georg jelentős karriert fut be egy akvárium igazgatójaként. Ő a családfenntartó, míg felesége, Doris elsősorban a két gyermekük felnevelésével foglalkozik – mellette legfeljebb olyan munkákat vállal, amelyek egzisztenciális szempontból hobbitevékenységnek minősülnek. Miután a két gyerek elhagyja a családi házat, Georg és Doris távolodni kezdenek egymástól, majd a férfi életébe belép ama bizonyos harmadik, egy nálánál húsz évvel fiatalabb nő (nem mellesleg: ambiciózus, saját egzisztenciával rendelkező kutató) személyében. A férfi mindenképpen válni akar; a viták elkerülése érdekében egyezik bele abba, hogy válásterápiára járjanak dr. Bruhnshoz. Ez a terápia adja dramaturgiai értelemben a történet keretét: itt kerül sor fontos visszaemlékezésekre, itt követhetjük nyomon az ülések közben eltelt változásokat, itt szerezhetünk tudomást olyan dialógusokról, amelyek a házaspár és színre nem lépő családtagjaik között hangzanak el. Dr. Bruhns pedig időről időre kommentálja, minősíti, kontextusba helyezi a történéseket – olyannyira, hogy a Paczolay Béla rendezte produkcióban a szerepet játszó Péterfy Bori bennünket, nézőket is megszólít, kérdéseket tesz fel, a közönség kollektív válaszait használva az együttéléssel és válással kapcsolatos szerzői elméletek igazolására (az általam látott előadáson nem teljes statisztikai sikerrel).
Maga a kutya amolyan jelképes tárgya a vitának: a férfi akarta, ő is vette meg, de a nő gondozta, sétáltatta – így elvi kérdés, kinél maradjon. A medúzák esete egyszerűbb. Az ő különleges szaporodásuk, illetve nemi életük nemcsak tudományos ismeretterjesztésként, hanem csajozós dumaként is szolgál, csakúgy, mint az akvárium néhány más, bizarr lakójának (mint például az elektromos angolnának) sok-sok furcsasága – Georg mindkét nővel az akváriumban ismerkedik meg, Laurával pedig a szaporított medúzák hozzák össze. Némi malíciával talán azt is írhatnám, hogy a tengeri élőlényekről szóló fantasztikus történetek (melyeknek valóságtartalmáról fogalmam sincs) jóval eredetibbek és érdekesebbek, mint a cselekmény fordulatai – de ez igazságtalan megjegyzés volna, hiszen nyilvánvaló, hogy a szerzői ambíció nem egy különleges, meghökkentő, fordulatokkal teli történet elmesélése volt, hanem éppen ellenkezőleg: egy hétköznapi, „bárkivel megtörténhet” típusú sztori színes, humorban gazdag prezentálása. És e célt a darab teljesíti is – Rauhaus javára írható, hogy nem enged a hamisan romantizáló kliséknek, nem fordítja happy endbe a nem arra tartó történetet. Sőt, szegény kutyus sem éri meg az előadás végét – ami azért bátran mondható galád írói húzásnak –, ám halála legfeljebb átmeneti közeledést, megértést generál Georg és Doris között, végleges összeborulást nem. Bár azt is mondhatjuk, esetükben alighanem inkább a válás a happy end, amely módot ad arra, hogy az élet pragmatikus, anyagi oldalával éppen csak ismerkedő Doris és a szeretője által is elhagyott, kiújuló porckorongsérvétől gyötört Georg egyaránt a saját lábára állhasson.
Az Orlai Produkció Belvárosi Színházban bemutatott színpadi változata (amelyet Marcus Maria Grube készített és Zöldi Gergely fordított) legfeljebb azért ad némi töprengésre okot, mert nem egészen világos, hogy a házaspár, a szerető és a pszichológus mellett miért éppen a baráti házaspár jelenik meg a színen – például a felnőtt gyerekek fontosabb és extrémebb karakterei helyett. De Paczolay Béla többnyire feszes, jó ritmusú rendezése végül is elfogadtatja, hogy a történetnek Doris és Georg viszonyára kell koncentrálnia, és ezt a leginkább dramaturgiai funkciót betöltő barátok (akinek viszonyára legfeljebb ideig-óráig, s nem különösebben komolyan hat ki Georgék válása) színre lépése komfortosabban szolgálja, mint a talán érdekesebb, de egy másik generáció magatartási attitűdjeit és problémáit behozó fiatalok szerepeltetése. Idővel Zöldy Z. Gergely sajátos, némiképp szürreális díszletkoncepciója – amely mintha azt érzékeltetné, hogy az akvárium hűvös fényben és zöld színben tükröződő világa uralja a szereplők életterét – is elfogadtatja magát, bár látványként az optimálisnál kellemetlenebb és kevéssé kapcsolódik Pető Kata változatos és az egyes karakterek változásait is precízen leképező jelmezeivel.
A flottul pergetett jelenetek elsősorban persze a két főszereplőnek adnak lehetőséget arra, hogy minél színesebben, változatosabban mutassák meg azt az ellentétes ívű pályát, amelyen a válni készülő férfi és nő mozog. Szinetár Dóra érzékletesen festi meg Doris fokozatos átalakulását: a kezdetben kórosan önbizalom-hiányos, kevéssé gyakorlatias, a válástól valósággal érzelmi sokkba kerülő nő egyre inkább megtalálja önmagát, képes lesz elszakadni férjétől és a megszokott hétköznapoktól, s noha útkeresése mind a munka, mind a párkapcsolatok terén akadozik némiképp, legalább megteremti annak esélyét, hogy önálló, teljes életet élhessen majd férje nélkül is. Ezzel párhuzamosan Georg fölényes magabiztossága fokozatosan eloszlik – Pataki Ferenc úgy vezeti keresztül a férfit az érzelmi elbizonytalanodás, a fizikai szenvedés különböző fázisain, hogy finoman karikírozza a figura intellektuális gőgjét, lekezelő modorát, de közben megérezteti esendőségét, magánytól való félelmét, fizikai korlátaira, öregedésére való rádöbbenését is. A pszichológusnő untermann szerébe Péterfy Bori fanyar szkepszist csepegtet; szellemes reakciói, gesztusai, arcizmainak érzékletes rándulásai pedig vélhetően tökéletesen szinkronban vannak az általa játékmesterként is megszólított közönség többségének reakcióival.
A további szerepek komolyabb színészi lehetőséget nem kínálnak: Bíró Panna Dominika hűvösen elegáns, lehetőségeivel pontosan tisztában lévő nőnek játssza Laurát (vagyis olyannak, akiről rögvest lehet tudni, hogy az első kritikus pontnál faképnél hagyja majd Georgot), Adorjáni Bálint és Cseh Judit pedig őszinte, figyelmesen hallgató barátoknak mutatják Georgék ismerőseit. Írhatnám, hogy a nézők majd hozzájuk hasonlóan hasznosíthatják saját kapcsolataikban mindazt, amit Doris és Georg történetében láthattak, de ez azért túlzás volna, hiszen a De kié lesz a kutya? nem párkapcsolati tanácsadó – szerencsére. Viszont szórakoztató és tanulságoktól sem mentes színházi este, amelyen nemcsak az állati, hanem az emberi természet furcsaságain is el lehet merengeni.
