A Mezítláb a parkban című vígjáték megtekintését elsősorban a fellépő színészek kedvelőinek ajánlom.
Nem terveztem már megint ezzel kezdeni, de muszáj. Ezt a Neil Simon darabot sokan az 1967-es Jane Fonda-Robert Redford film alapján ismerik, és akik így vannak ezzel, azok számítsanak rá, hogy ez színház, nem film, mások a szereplők, és így ugyanazt nem adhatja, esetleg visszahozhat valamiféle nosztalgikus emlékeket.
Ha valaki Neil Simon nevét ismeri, fogja tudni, hogy nagyjából mire számíthat, még akkor is, ha pont erről a történetről nincs fogalma. Mivel nekem sem volt, feltétlenül ki akartam használni, hogy meglepő fordulatokat várhatok az előadástól, és még a színlap leírását sem olvastam előtte el. Nyilván emiatt fordulhatott elő, hogy musicalre számítottam, és így kellemes meglepetésként ért, hogy ez nem az, hanem „egyszerű” társalgási vígjáték. Nem kell rákészülni, nincs túlbonyolítva. Kellemes szórakozást ígér ezzel az Orlai Produkció, nem művészszínházat, nem világmegváltást, és ha valaki jó társaságot visz magával a szünetre is, akkor valóban osztályrésze lehet egy jó este. Ha valaki ennél többet szeretne, az válassza a 6Színben a Redőnyt, két főszereplő abban is megegyezik. (Ahogy ezt már 2022-es évértékelésemben is kiemeltem, a tavalyi mezőnyből számomra az az egyik legértékesebb előadás, ráadásul kortárs magyar szerző műve.)
Élvezni lehet a színészek jelenlétét, bár azt nem mondhatom, hogy Kocsis Gergely rendezése minden ponton hihetővé tudta tenni a történetet. (Meglehet, hogy más se tudta volna, mert elég távol esik ez a mindennapjainktól.) Nem hiszem, hogy a nézők többsége szemére vetné az anyósával szemben különösen empatikusnak tűnő ifjú férjnek, hogy nem akart az öt emelet megmászása előtt/után a parkban mezítláb sétálni, hogy szpoilerezés nélkül egy lényeges elemet azért megemlítsek a történetből. (Rohonyi Barnabás igazán szeretetteljesen nézi Kerekes Évát, bárki örülne, ha így pillantanának rá, ez valódi és ezt eltehetjük magunknak.)
Jónak éreztem László Lili energikus kezdését, öröm volt nézni valakit, aki láthatóan kirobbanó energiákkal kezd neki a játéknak. Ficzere Béla (telefonszerelő) két jelenete az előadás csúcspontjai közé tartozik. (Aki most csodálkozott rá, azoknak mondom, hogy a legjobb ötlet, ha megnézik „A pacal ideje” című „one man show”-jában, amelyben egészen magával ragadó végig. A Belvárosi Színháztól csak egy ugrás az RS9.)
Kerekes Éva ugyancsak hatalmas energiákkal érkezik közénk, most is öröm látni, ahogy jelen van. (Tavasztól érdemes felkeresni dunaújvárosi előadását, illetve a Nézőművészeti Kft. kötelékében létrehozott Elemet.) Ráadásul helyzetemnél fogva azonosulni tudtam az általa behozott témával – mi lesz, ha kirepülnek a gyerekek, és át kell alakítani az életet -, és a figura magányossága, szeretetvágya, amely ennek az öt emeletnek a gyakori leküzdésére ösztönzi, így is megérintett, hogy az előttünk kibomló történet a bohém szomszéddal, nem tűnt különösebben viccesnek, a színészek lendületes játéka ellenére sem. A szomszéd szerepében így is jó volt látni Epres Attilát, ahogy persze mindig jó őt nézve még egészen régi előadásokra is visszagondolni.
Rohonyi Barnabást nem túl régen láttam fiatal férjként az Ida regénye című tévéfilmben, amelyben lényegében tökéletesnek éreztem érzékeny játékát és kettősét Mentes Júliával, mindenkinek melegen ajánlom. Nagyon való neki ez a másik fiatal férj is, aki normális, kedves, felelősséget vállalni képes. Lehet, hogy annak idején az amerikai film alkotóinak sikerült átéreztetni, hogy elhanyagolja a feleségét, jelen esetben ez nem történt meg. Nem éreztem hibásnak semmiben. Egyértelműen az ő oldalára billent a mérleg, László Lili karaktere ugyan rokonszenves volt, de kiszámíthatatlan, akire nem lehet egy házasságot építeni – talán elsiette ezt a lépést. Ez jött át nekem az előadásból.
Vígjátékot néztünk, így ebből bárki sejtheti, hogy nem végződik katasztrófával. Ha csak azt nem vesszük annak, hogy két ennyire eltérő temperamentumú ember nem veszi észre időben, hogy hiába szerelmesek, nem lesznek képesek önfeladás nélkül hosszan együtt élni, és várhatóan havonta jönnek majd a nagyjelenetek. Engem erről győztek meg a látottak.
De ez, hogy mi lesz később, nem is tartozik ránk, mi csak azért voltunk ott, hogy örüljünk ezeknek a nagyon szerethető színészeknek. Nem célszerű a mélyére ásni egy bulvárdarabnak, a látvány és a szöveg néhány apró ellentétén elgondolkodni, célszerű ezek fölött elsiklani (ld. szobafestés vagy tapéta).
A boldogságunk talán azon múlik valóban (nemcsak a színházban), hogy nagyvonalúan a hiányokon túl tudunk-e lépni, és képesek vagyunk-e arra fókuszálni, amitől jobban érezzük magunkat. Ha igen, nincs veszve semmi.
Nekem ezen az estén könnyű volt, jó társaságban nézhettem az előadást, olyan emberrel, akivel öröm volt beszélgetni a szünetben, és aki kellemes esteként élte ezt meg. A színház ezt ígérte, semmi többet – manapság, ha sikerül a válsághangulatunkon enyhíteni legalább két órára, már jól jártunk.
