Alá vagy fölé becsüljük-e a művészet erejét? Képes-e megváltoztatni minket? Woody Allen legújabb színdarabja meglehetősen szélsőséges körülmények között keresi a valódi értékeket, Raffaello Szűz Máriát ábrázoló festményét vetve az 1930-as évek Brooklynjának tenyeres-talpas gengszterei elé.
Sal (Mészáros Máté), a szervezett bűnözés egyik magas pozícióban lévő alakja pont olyan, amilyennek elképzeljük az ilyet, gusztustalanul gazdag, ízlése nulla, és még büszke is tanulatlanságára. Ha a főnök ilyen, gondolhatjuk, milyen lehet a többi. A slepp egy része ráadásul épp a családba akar beházasodni – Sal lányai eladósorúak. Angelina (László Lili) a mélázó, többre vágyó könyvmoly teljesen kilóg a családból, sebaj, a vőlegénye visszahúzza a szellemi pöcegödörbe. Isabellával (Bíró Panna Dominika) már nincs ennyi gond, ő épp azt csinálja, amire szánták – semmit –, azt viszont harsányan és erkölcstelenül, újdonsült fiújával bejárva a brooklyni éjszaka minden zegét és zugát. Ki tudja, talán dupla esküvő készül, anyuka (Járó Zsuzsa) legalábbis nagyon élné a szervezést, a pénzt ugyanis jellemzően épp olyan gyorsan és hatékonyan tünteti el, ahogy a férje a holttesteket. Ám amikor egy műkincsrablás miatt a família – mondjuk úgy – értékmegőrzés céljából egy ideig kénytelen a saját falán pihentetni Raffaello Szűz Mária-képét, minden megváltozik. Elválik a szar a májtól, a festmény láttán a bagázs jó része egyszeriben nem pusztán a többre, hanem a jobbra kezd vágyni, pedig efféle teher eddig nem nyomasztotta egyikőjüket sem.
Woody Allen ezt a darabját a Covid alatt írta. Kilépett a megszokott értelmiségi köreiből, és egyenesen az alvilág legegyszerűbb, művészettől legmesszebb eső alakjai közé ment. A nőket a szokásos enyhe fetisizmussal ezúttal is a férfiak fölé helyezi, a darabban a Szűzanya tisztasága szintén csakis őrájuk van hatással, míg a férfiak, ha lehet, még szánalmasabbnak mutatnak mellette. Egy kivétel azért mégis akad, Angelina szerelme, a festő, aki a lányt festeni tanítja, és aki a maga szorongással vegyített sznobizmusával azért mégiscsak visszacsempész valamit Allen jól ismert figuráiból ebbe a darabba is. (Írhatnánk azt is, hogy Allen egyedül a rá hasonlító alakot ruházta fel intelligenciával a sok zsíros szájú sormó közt.) A szerző távolról, szemérmetlenül ítélkezve és szinte sértő lenézéssel beszél a figuráiról, ám a humorával és a művészet istenítésével, mint mindig, most is megváltást nyer.
A darab Szabó Máté kezében egészen életteli, valódi színházi élménnyé válik. A tucatnyi tehetséges színész kitölti a színpadot és minden üres percet, főleg humorral, néha még ott is, ahol adott esetben inkábba drámai mélység tűnt volna adekvátnak. Ezen azonban nincs idő rágódni, a cselekmény pörög, a párbeszédek pattognak, és minden szereplőt képesek vagyunk megszeretni a pénzherdáló anyukától kezdve a kigyúrt gengszterig, aki a mamma után sír. (S ha már mamma, az akcentussak előadott szövegek, noha értjük, miért beszélnek így az alakok, a humor eszköztárát nem bővítik sikerrel.)
Óriási doog, hogy Woody Allen hazánkat választotta, így az Orlai Produkció ősbemutatóként, a világon elsőként vihette színpadra a komédiát. A mi Woodynk nyilván hozzánk tartozik, hiszen annyi szálon kapcoslódik hozzánk a művész és munkássága: itt forgatta egyik filmjét, a bandájával is fellépett már nálunk, arról nem is beszélve, hogy nekünk saját Woody Allenünk van, aki idestova negyven éve játssza és szinkronizálja őt. Az új darab valódi otthonra talált ránk, mondanánk. Ahogy Raffaello képe is a családnál, igaz? Ám az azóta készült interjúkból kiderül, hogy Allen egyszerű anyagi okokból döntött úgy, hogy Európába költözteti a darabot, ahol - a rendező botrányai után talán kissé beszűkült felvásárlói piacon, hogy hogy nem - Moszkva és Budapest jelentkezett érte. Ettől persze a darab nem lesz kevesebb, és igen, nekünk (is) szól. Éppúgy, ahogy a Madonna szól az alvilági alakokhoz. És a festmény hatása is mágikus: Isabella fel akar hagyni az erkölcstelen életmúddal, nővére művésznek készül ahelyett, hogy gengszterfeleséggé váljon, de még a véreskezű maffiózó is hazavágyik szőlőt metszeni az óhazába.
A darab végén szükségtelen direktséggel el is hangzik a kérdés, hogy vajon van-e ekkora ereje a művészetnek. A válasz azonban nem feltétlenül a művészet, inkább az önámítás erejének vizsgálata során válik világossá. Persze a Szűzanya hatalma lehengerlő, mindazonáltal még az ő békével teli, tiszta mosolya is kizárólag arra tudta rávenni a szereplőket, amit ők maguk akartak. A művész lány az elekétől fogva el akarta hagyni a vadállat vőlegényét, az anya pedig csak tulajdonképpen alibinek használja a hurkás Kisjézus képét arra, hogy felújítsa a nappalit. A gonosztevők pedig már régóta szerették volna bebizonyítani maguknak, hogy ők is jobb sorsra érdemesek. Mindaz a csoda, amelyet Raffaello elér(hetne) a gyarló embernél, végül írott malaszt lesz csupán. A Brooklyni mese láttán olybá tűnik, az ember csak annyit vesz magához a művészetből, amennyi őt igazolja, így csakis ezen múlik, hogy Mária, karján a Megváltóval, lélekemelő alkotás-e vagy egy túlárazott porfogó.
