Akár színházi szenzációnak is mondható, hogy Woody Allen új darabjának ősbemutatóját Budapesten tartották – még akkor is, ha tudjuk, hogy az idős művész filmes pályája gyakorlatilag lezárult, hazájában pedig az utóbbi időkben inkább magánéleti botrányai, perei, mintsem alkotásai miatt került reflektorfénybe. Ugyanakkor az a kérdés is felmerülhet, hogy csupán a botrányokban keresendő-e annak oka, hogy nem New Yorkban került sor a premierre, vagy inkább a szöveg minősége a magyarázat…
A mester nyilatkozatából aztán megtudhatjuk, hogy a Broadway-bemutató elmaradásának fő oka a szereposztást érintő konfliktus volt, ő ugyanis nem értett egyet azzal, hogy a főszerepet nagy sztár, történetesen Robert de Niro játssza. Hogy ki mennyire ad hitelt e kijelentésnek, kérdés, de fontosabb az, hogy az Orlai Produkció előadása gyorsan eloszlatja a kételyt. A Brooklyni mesében persze kár volna a nagy filmek (Annie Hall, Manhattan, Hannah és nővérei) Woody Allenjét keresni, azoknak a gazdagságát, összetettségét számon kérni, mint ahogy néhány népszerű, nálunk is sokat játszott darabjához – így a bohózati kliséket szenvedélyes személyességgel átformáló Játszd újra, Sam!-hez – is felesleges volna hasonlítani. De az, aki a színlapot olvasván egy sablonok mentén megírt, szellemtelen gengszterparódiától tart, az előadást nézve megnyugodhat.
Bár a történet főszereplője Sal, a New York-i gengszterfőnök és családja, és ennek megfelelően az ő piszkos ügyeikről is sok szó esik, a történések középpontjában mégis csak egy műalkotás, méghozzá Raffaello múzeumból elrabolt világhírű festménye áll, amelyet a narrátori funkciót is betöltő orgazda ideiglenesen Salnak passzol el, áron alul, hogy az majd jókora haszonnal továbbadhassa. Ám a Madonnát és gyermekét ábrázoló műalkotás átmenetileg beköltözik a nappaliba, és szép lassan megváltoztatja mindannyiuk életét. Terry, Sal neje főként azt érzékeli, hogy a kép erősen elüt a rossz ízléssel és főként pragmatikus szempontok alapján berendezett szobától, így férje mind nagyobb rémületére elkezdi átalakítani a lakást. A gengszter két lányában mélyebb változások indulnak el. Isabelle, akit korábban csupán a szórakozás érdekelt, teljesen a mű szakrális hatása alá kerül, Bibliát kezd olvasni, apácák közé jár, majd a leprások gyógyításában találja meg életcélját. A különc, nem könnyen kezelhető, apja tevékenységét ignorálni próbáló Angelinában pedig előbb az alkotás iránti vágyat kelti fel a kép, majd – miután beleszeret a tanárába, a nem túl pragmatikus gondolkodású és eredeti művek helyett jobbára másolatokat készítő Andrew-ba – rákényszerül arra is, hogy szembenézzen azzal a világgal, amelyben él.
Van még további csavar is a történetben, melyet nem volna ildomos elárulnom, de a lényeg az, hogy a kép végül – közvetlenül vagy közvetve – mindenki életét megváltoztatja. A Brooklyni mese persze nem esztétikai traktátus, nem kever filozófiát a komédiába, a művészet életet megváltoztató, világot átformáló szerepéhez kötődő magasztos közhelyeket éppúgy iróniával kezeli, mint a gengszter-sztereotípiákat – de azért ha akarunk, hihetünk abban, hogy a történet végére minden szereplő kicsivel jobb ember lesz. Ennek érdekében a darab magukat a tipizált, bohózati figurákat is ki-kiforgatja önmagukból, a klasszikus bohózati helyzeteket pedig jellegzetes Woody Allen-i humorral itatja át – főként a második felvonásban, ahol az ügyefogyott, kényszeresen szövegelő, művészként sikertelen, de helyzetét jó adag öniróniával kezelő festő személyében a klasszikus Woody Allen-i alapkarakter is megjelenik.
Az Orlai Produkció Szabó Máté rendezte bemutatója a komédia stílusos, lendületes, szellemes megvalósítása. Khell Csörsz díszlete és Szakács Györgyi ruhái nemcsak a gengszterfilmekből ismerős miliőt képezik le színesen, de invenciózusan követik a szereplők ízléseinek változásait is; a tipikus újgazdag ízléssel berendezett nappali akkor sem nyújt illusztrisabb látványt, amikor sznob módon archaizáló, orientalista díszítésekkel telezsúfolt szobává válik. Szellemes ötlet, ahogyan a díszlet metaforikusan leképezi a Raffaello-kép hatását: a szoba hátsó falából a festmény mind nagyobb teret hasít ki, míg végül életnagyságban – illetve annál is nagyobb méretben – megjelenik (egyébként nem a Szépművészeti Múzeumból valóban elrabolt Esterházy Madonna, hanem a Nagyherceg Madonnája, a Madonna del Granduca).
A szín bal oldalán pedig háromfős zenekar, a Brooklyn trió muzsikál élőben, remek hangulatot teremtve. Később azután a színészek kezébe is kerülnek hangszerek, hogy felszabadult örömzenélésbe torkolljék a játék. Addig viszont feszesen, dinamikusan, jó ritmusban peregnek a jelenetek. Tökéletesen sikerül eltalálni azt a sávot, amelyen a játék minden túlzás és erőltetettség nélkül tud mulatságos lenni, ahol a komikus klisék és az őket átitató irónia egyaránt érvényesülnek. Ez éppúgy igaz az összhatásra, mint az egyes színészi alakításokra.
Az előadás tempóját precízen és energikusan diktáló Mészáros Máté bűnözői ranglétrán előkelő helyett elfoglaló, de a nálánál nagyobb halaktól okkal tartó Salja éppúgy hiteles és humoros kíméletlen gengszterként, mint a többiek megváltozását tehetetlen indulattal figyelő papucsférjként. Járó Zsuzsa az unatkozó gengszterfeleségből elviselhetetlenül sznob úriasszonnyá avanzsáló Terryt szemléletes iróniával jeleníti meg, míg barátnője, Millie karakterébe Cseh Judit kétértelmű titokzatosságot is vegyít. Rohonyi Barnabás, Mészáros Martin és Ficzere Béla változatosan játsszanak el a gengszterklisékkel. Ficzere Béla (Vince) az érzelmes gyilkológép típusát karikírozza úgy, hogy meglepő pályamódosításba torkolló döntését egyszerre láttatja a sajátos jellemfejlődés következményének és ironikus fricskának. Mészáros Martin (Vito) nemcsak a lassú felfogású, kevés gógyival megáldott gengszter értetlen téblábolásából adódó hálás poénokat aknázza ki precízen, de maximálisan elhiteti, hogy ha esze nem is, de szíve van a fickónak: bár nem érti, de vakon követi szerelmét. Rohonyi Barnabás (Tony) pedig a nagy jövő előtt álló, befolyásos gengszterfióka pozíció- és hangulatváltozásait dolgozza ki igazán hatásosan, majd roppant mulatságossá teszi végső pálfordulásának abszurdba hajló jelenetét.
A gengszterek truppját Lippy, az orrgazda alakja egészíti ki, akinek kívülállását narrátori funkciója is jelzi. Schruff Milán úgy játszik rá erre a kívülállói pozícióra, hogy némi brechti „kikiáltói” funkcióval is felruházza az alakot. A többieknél nagyobb utat bejáró lányok elszánását is érinti ugyan az irónia, de maga szándék nem válik komolytalanná. Bíró Panna Dominika színes alakítása eleinte talán múló szeszélynek mutatja Isabella „megtérését”, majd fokozatosan elfogadtatja, hogy a lány tényleg a leprások ápolásának első látásra komikusan sztereotipnak ható feladatában látja meg élete értelmét (még ha nem is zárható ki, hogy pár hét után gyorsan haza fog menekülni onnan). Mint ahogy László Lili játéka is finoman iróniába mártja a papa piszkos pénzéből élve oly öntudatos Angelina erkölcsi tartását, hogy aztán mind komolyabban és meggyőzőbben játssza el azt a folyamatot, ahogy a lány önmaga előtt is tisztázza helyzetét és lehetőségeit. Ebben komoly szerepe van Andrew-nak, akinek alakját Dékány Barnabás a klasszikus Woody Allen-i karakterjegyeket is felvillantva, de egyéni hangon és sajátos humorral formálja meg, elhitetve a figura kórosan naiv idealizmusát is.
A boldog, zenés végbe szintén bele lehet látni a kötelező happy end ironizálását. de nyugodtan értékelhető egy kiválóan szórakoztató előadás felszabadult fináléjaként is.
