Halász Rita Mély levegő című könyve 2020-ban jelent meg, a következő évben pedig megkapta a legjobb első prózakötetért járó Margó-díjat, ugyanakkor a Libri irodalmi díj shortlistjén is szerepelt. Röviden méltatta nálunk Szentesi Éva és Dudics Emese is akkoriban. Én is olvastam, és alig kaptam közben levegőt. Most pedig a regényből készült színpadi adaptációt ajánlom figyelmetekbe, amely a Jurányiban látható az Orlai Produkciós Iroda előadásában. Pálos Hanna nem csupán színészi szuflával bírja a 90 percet egyedüli beszélőként a színpadon, hanem színházi alkotóként is letette a névjegyét. Erős kezdés, ahogy Halász Rita könyve is az volt. Both Gabi ajánlója.
„Boldogok, akik időben kimondják a megfelelő szavakat”
A megtalált szavak felszabadító erővel bírnak, de a szavak tettek nélkül vajmi keveset érnek.
Halász Rita első regényének már a megszületése is kalandos, érdemes elolvasni a keletkezéséről írt műhelyesszéjét.
Vera és Péter, egy kétgyerekes, harmincas házaspár egészen hétköznapi történetét mondja el szikár kijelentő mondatokkal az író. Egyszerű szavak, mégis nehéz megfogalmazni őket, ha az ember a saját történetét szeretné egyben látni. Vera gondolatfolyamába csatlakozunk olvasóként, minden gondolata tiszta és riasztóan ismerős, még akkor is, ha összevissza ugrál az időben, és klasszikus párbeszédek sincsenek benne.
Én például a csaknem kétszáz oldalt „egyetlen, nagyon mély levegővel” olvastam el: lefekvés előtt még bele akartam nézni a frissen szerzett könyvembe. Már az első mondat szíven ütött: „Anya, mesélj. Nem válaszolok. Annyit sem, hogy majd később, vagy hogy most nincs kedvem.”
Már akkor sejtettem, hogy ebből nem lesz alvás, amikor a második oldalra lapoztam, a harmadiknál pedig egészen biztos voltam benne.
Tudom, közhely, de tényleg nem tudtam letenni a könyvet. Azt az éjszakát tehát nem alvással töltöttem, hanem olvasással, a következő néhány hetet pedig intenzív belső monológgal, sokszor felidézve Halász Rita radikális mondatait.
Nagyon leegyszerűsítve, körülbelül ennyi a történet: Vera házassága mélyponton van, egyre szorongatóbb helyzetben találja magát, és nem csupán a szó átvitt értelmében. A férje, aki egykor szépreményű képzőművész volt csakúgy, mint ő maga, egy multinál köteleződött el, ő pedig az anyaság fogságába esett, valamint a férje csapdájába, aki egyre durvábban bántalmazza őt – először verbálisan, majd fizikailag is.
„Ott a kérdés, hogyan engedhettem ezt meg. Hogy nem vettem észre? Ez a legrosszabb. Az érzés, ha arra az emberre gondolok, aki lettem mellette. Egy szomorú, fakó arcú nő. Akinek nincs önbizalma, azt sem tudja, mit akar az élettől.”
Vera tipródik, önmagát hibáztatja, de miután Péter már fojtogatja is, összepakolja a két gyereket, a kicsit meg a nagyot, és az apjához költözik. Egykori, lomtárnak használt gyerekszobájában húzzák meg magukat a kinyitható kanapén. A légkör több mint fullasztó.
„Mindketten a legrosszabbat hoztuk ki egymásból. Lehúztuk egymást, bele valami hideg mocsárba”
Vera szülei elváltak, mert az apja is rettegésben tartotta az anyját, Vera pedig gyerekként nagyon szenvedett ettől a helyzettől. Azóta az anyja magára talált, és kamatostul visszaadja volt férjének azt, amit kapott tőle.
Verának újra kell definiálnia önmagát, hiszen nem csupán újra gyerekszerepbe került, hanem ezzel párhuzamosan az egyedülálló szülőébe is.
„Vannak olyan kérdések, amelyekre nem lehet tovább halogatni a választ.”
Kínlódik az anyaszerepben, a gyerekek a felborult rend miatt persze rengeteget kérdeznek, ő pedig A kis hableány meséjén keresztül próbál saját magának is válaszokat találni akkor is, ha olykor pánikrohamok gyötrik, és úgy érzi, belé szorul a levegő. Munkát keres és talál, egykori gimnáziumi szerelmével folytat titkos és kilátástalan viszonyt, majd egy másik volt osztálytársával gabalyodik droggal és alkohollal terhelt szexuális kapcsolatba.
A lidérces válás után a regény megnyugtatóan zárul, Vera új lakásba költözik a gyerekekkel, visszatalál eltemetett művészi pályájához, és elkezdi a saját életét.
„A hó hullik, csak a proli pestiek mondják, hogy esik”
Pálos Hanna előadásában sokszor visszatér ez a mondat, amivel Péter minősíti Verát. A színdarabban olykor humoros, máskor torokszorító az idézet, mert pontosan jelzi az erős és fékezhetetlen indulatokat – egy helyrehozhatatlan kapcsolatban ilyen apróságok is konfliktusforrást jelentenek.
Pálos Hanna nincs egyedül a színpadon, rajta kívül még egy hangszer is „beszél”. A háttérben Csizmás András és Ajtai Péter (felváltva) kíséri nagybőgőn az eseményeket. A jelenetváltásoknál is fontos dramaturgiai szerepet kap a hangszer. Nagyon szép a színésznő és a férfi zenész közti párbeszéd, tényleg „egy húron pendülnek”, és így a férfi energia is jelen van a színpadon.
A regény szövegét Pálos Hanna alkalmazta színpadra Zsigó Annával együtt. A színésznő amúgy is jól ismerte a szöveget, hiszen korábban már hangoskönyv is készült belőle az ő előadásában.
A Magyar Narancsnak adott interjújában elmondta: „Úgy éreztem, mintha Halász Rita nekem írta volna. Maga a sztori egy feldolgozástörténet, egy nagyon nehéz kapcsolatból való kilépés után. […] ezt a fajta feldolgozást, a magammal való munkát én nem végeztem el. Talán ezért is éreztem rettentően erősen azt, hogy a szerző szavakat ad nekem.”
A színpadkép is letisztult, Keresztesova Veronika tervezte a látványt: csupán egy szék, egy hosszú lepel és egy kisasztal adja a díszletet, valamint néhány apró kelléket látunk az asztalon.
Nagy színészi feladat egy regényt egyedül elmesélni a színpadon. Pálos Hanna azonban ugyanolyan hitelesen jeleníti meg a bántalmazó férjet, a bizonytalanságtól szenvedő kisgyerekeket, a megbántott nagyapapát, a külföldön élő barátnőt, a kíméletlen válóperes ügyvédet, a gyóntató papot, a drogos szeretőt és persze legfőképp a pokoljáró, harmincas, válófélben lévő nőt is.
Nüanszokon múlik, hogy mennyire hihető a váltás a szerepek között. Pálos Hanna mesterien vált: a kezében, a szívében, az agyában van az egész történet. Mindenkiről mindent tud, mélyen átérzi az összes szereplő motivációját. Belelát a lelkükbe, és képes velünk is láttatni minden egyes rezdülésüket.
Az előadás után megkérdeztem egy ismeretlen nézőtől, hogy olvasta-e a könyvet. Azt válaszolta, hogy nem, de abszolút értette és követte az egész történetet. Ez is jelzi, mennyire plasztikus Pálos Hanna létezése a színpadon. Szándékosan nem azt írtam, hogy játéka, a létezés ugyanis sokkal pontosabban leírja azt, ami a szemünk előtt születik meg.
„[…] ha megcsalom, kinyír”
Ma már nagyon sok szó esik a családon belüli erőszakról, ám így is számtalan eset marad rejtve. A kívülről tökéletesnek látszó, belülről azonban elviselhetetlen kapcsolatok többségében a nők a bántalmazottak, akik azonban a szégyen miatt nehezen kérnek segítséget. A társadalom jelentős része pedig még mindig a régi berögződések szerint gondolkodik erről a kérdésről: „Pénz számolva, asszony verve jó.”
Vera apja is bagatellizálja a helyzetet, arra biztatja a lányát, hogy mentse meg a házasságát.
„Fáj, hogy azt mondja, beleférnek dolgok. Az apámnak ne férjenek bele. Menjen oda, húzzon be neki, fenyegesse meg. Ha még egyszer hozzányúlsz a lányomhoz, kinyírlak.”
Vera kimozdul a „jó kislány” szerepéből, és alaposan beolvas a szüleinek, megtalálja végre a saját hangját. Azon az úton jár, ami az övé, még akkor is, ha bonyolult viszonyba keveredik, és maga is a függőség közelébe kerül, tehát sok szempontból visszacsúszik a saját kamaszkorába, ami szintén az identitás kereséséről szól.
Pálos Hanna félelmetesen pontosan adagolja az indulatokat, a helyzethez képest egészen ritkán fakad ki, de amikor ez megtörténik, az robban, és szinte szétfeszül az apró tér a jelenlététől.
Az újra megtalált hangja a szexualitással kapcsolatban is épp oly szókimondó (a regényben is), mint minden másban. Felszabadító erővel hat, ahogyan elmeséli ellaposodó szexuális életét, majd az új kapcsolatokkal együtt az eszmélést is, hogy igen, a szex is kell ahhoz, hogy visszakaphassa az elveszett önbecsülését. Pálos Hanna ezekben a jelenetekben is lenyűgözően hiteles, és olykor nagyon humoros is.
Lezárni a régit, hogy elkezdődhessen az új
Vera az anyasággal és a házassággal elveszítette énjének egyik legfontosabb elemét, ez pedig a képzőművészet.
„Verácskám, boldogtalan ember leszel művészet nélkül, hidd el nekem.”
A díszletben oly hangsúlyos fehér lepel fontos szerepet kap ennek megmutatásában. Néhány jelenetet kivetítve látunk rajta, ezeknek lényeges eleme a szöveg egyik fő szimbóluma, a víz, valamint a Vera/Hanna által vízbe csöpögtetett színes festékek, amelyek olykor plasztikus és a jelenethez illő, mégis elmosódott képekké állnak össze. Kicsit olyanok mint a Rorschach-teszt. Elképesztően szépek ezek a szimbolikus képek, egyben pontosan mutatják, hogyan térnek vissza a színek Vera életébe a szürkeségben töltött évek után.
Ezzel az előadással Pálos Hanna is új szerepbe került. „Nagy mérföldkő ez a szakmai pályafutásomban és az életemben is. Több egy színészi feladatnál, számomra ez egyfajta terápia is. […] A Mély levegő egy saját erőpróba vagy öndefiniálás is a részemről: nemcsak színésznő, hanem színházi alkotó vagyok” – mondta Pálos Hanna a már idézett Magyar Narancs-interjúban.
Az előadás végére fellélegezhetünk, és a regényen/monodrámán végigvonuló víz szimbólumából az is kibomlik, hogy olykor a saját életünkben is – egy hatalmas levegővel – a mély vízbe kell ugranunk, még akkor is, ha nem tudunk úszni.
„Már nem félek, hogy rossz lesz. Félek, de nem érdekel. Érdekel, de félre tudom tenni.”
