Lehetne lefutni azt a kört – és nem lenne méltatlan a helyzethez –, hogy milyen nagyszerű Kulka János visszatérése és annak módja; a stroke maradványainak vállalása, és a színészet számára új útjainak megmutatása. Nekünk, a közönségnek, akik hiányoltuk és most örülünk. Szóval lehetne így is – de inkább mégsem így.
Egy szállodai szobának látszó térben alszik egy ember; ébredezik, majdnem fölkel, aztán mégis inkább visszadől – mint akinek semmi kedve a fölkeléshez. Karmester ő, legalábbis annak látszik, vagy azt mutatja magáról, ezt látjuk meg később a finom kézmozdulatokból, és azt, hogy az esti koncertjére készül. Kávét főz – milyen szomorú ez a finom kis kétszemélyes kotyogó is, mert hát egyedül issza meg mind a két csésze kávét. Ül, és hallgat egy szöveget.
Ez a szöveg pedig Thomas Mann egyik korai novellája – mondhatjuk kisregénynek is –, a Halál Velencében, Kulka János előadásában. A hangoskönyvet jól ismerem, hiszen számos alkalommal hallgattam egy-egy hosszabb autóúton. Valaki – vagyis az író, egyes szám harmadik személyben – elmeséli Gustav von Aschenbach néhány velencei napjának történetét, melynek középpontjában az idős férfi lelkes csodálata ragyog a kiskamasz lengyel fiú, Tadzio iránt. És még valami: az életvégi szenvedélyben maga az életvég, a halál.
Ezt hallgatja ez a bizonyos férfi ebben a szállodai szobában – némiképp rejtélyes, vagy inkább ködös, hogy milyen kapcsolat fűzi őt a történet hőséhez, Aschenbachhoz; Zabezsinszkij Éva dramaturg és Csuja László rendező talán azért tartotta szükségesnek ezt a keretet, hogy dramaturgiailag is indokolt legyen a férfi hallgatása, hiszen, ha a legkézenfekvőbb magyarázatot nézzük, nincs is kihez beszélnie. Pedig ahogy hallgat – és akkor most már Kulka alakításáról beszélek –, az bizony nemcsak hallgatás. Még csak nem is a hallgatást kísérő, természetesnek mondható néma reakció. Nem. Ez a figura – akarták az alkotók vagy sem – éli, újraéli a novella történetét, ez a figura maga Aschenbach. Lehet, hogy karmesternek képzeli magát. A racionális-realisztikus szövet felszakadozik az előadásban, és a novellarészletek hallgatása közben tág tér nyílik a nézői fantáziának.
Kulka János színészete mindig is dinamikus volt; erőteljes és sugárzó. Most kontemplatív és szelíd – ami biztosan nem csak a beszéd hiánya miatt van így. Alakításaiból korábban sem hiányzott a mélység – most hirtelen Mephistopheles jut eszembe a katonás Faustból, Ványa a Radnótiból, az alakváltó szörny az Egyszer élünkből, Dorn a Sirályból a régi Nemzetiben, és tényleg sorolhatnám napestig –, de most ez a bizonyos mélység, a mélyebben húzódó bizonyosság az a talaj, amire a figura támaszkodik, a tartásával, a fékezett testi jobboldallal, a kimért mozgással, kifejező mimikával, és a döbbenetesen gazdag kommunikációra képes tekintettel. Szinte hallom és nemcsak látom az ironikus – önironikus – kommentárokat Aschenbach lelkesedése hallatán, kis félmosoly, plafonra vetett tekintet, amelyből nemcsak némi gúny, de együttérzés is sugárzik, meg szánalom, meg tehetetlenség; tényleg, mit akar itt ez az öregember, vagyis Aschenbach, aki úgy dédelgeti Tadzio pillantását, ami lehet, hogy puszta öncsalás, mint koldus az alamizsnát… Vége – nagyjából mindennek, mondja ez a figura, akit Kulka szépen, megfontoltan és kimérten elénk tesz, és aztán fel is olvassa nekünk a vonatkozó részt, a legvéget.
Nemcsak hallja-hallgatja a drámát, éli is. Lehet, hogy tényleg karmester, de koncertje aligha lesz ma este – hiába az ideges telefonálgatás, nem és nem jön a taxi. Tán igaz sem volt. A szmoking hibátlanul simul a testére, de nyakkendőt némi tétovázás után már nem köt – minek. És akkor Ágh Márton egyszerűségében kényelmes és nyugalmas szobadíszlete egyszerre idegesítő börtönné válik, noha egyszer csak tágul a perspektíva, és feltűnnek a hófödte svájci hegyek.
Lehet, hogy kívül ez van, tán egy finom, előkelő intézet valahol a hegyekben, önmagukat koncertre készülő karmesternek képzelő, de valójában halni készülő embereknek – de belül Velence van, a Lido, a görög szoborra emlékeztető Tadzio, szenvedély és szenvedés, kolera és halál. És Kulka János ezen az estén azt játssza el, ami belül van. Amikor feszes tartásban hanyatt fekszik az ágyon, akár egy ravatalon, Mahler 5. szimfóniája beszél helyette és belőle.
Mert semmi sem olyan, mint volt azelőtt, és nem is cél az, hogy olyan legyen.