„Minden mondattal el kell tudni számolni” – vallja Göttinger Pál, aki a színházat, színházcsinálást minden szerepében gyakorolja. Színész, rendező és színpadi szerző, az egyik pedig kiegészíti a másikat. A személyes sorsok minden történetben fontosak számára. Az Orlai Produkció felkérésére írt darabja, A nulladik perc – amelyet saját maga rendez is –, izgalmasan sűríti mindazt, ami foglalkoztatja.
Orlai Tibor felkérésére írtam, akivel végigbeszéltük, milyen típusú előadást szeretne, mit kell tudnia a bemutatónak, kik legyenek az előadás szereplői, milyen funkciót töltsön be az Orlai Produkció kínálatában. Gombhoz varrtuk a kabátot – én nagyon szeretem az ilyesmit. A színházcsinálás legfontosabb kérdése a „kinek”.
Írtál már darabot a nyíregyházi színháznak és a Kőszegi Várszínháznak is. Olyan is akadt – mint a mostani –, amit magad rendeztél. Könnyebb saját művet színre vinni, vagy jó, ha van a szövegre egy távolabbi rápillantás?
Mindkét verziót kipróbálhattam, de komfortosabb, ha a saját szövegemmel kell dolgozni, mert az a (rendezőként általában nyomasztó, de megkerülhetetlen) felelősség-féleség, hogy minden mondattal el kell tudni számolni, ilyenkor egyértelmű. Így könnyebben tudom képviselni, mit szeretnék, mi történjen a színpadon. Nem vagyok író, nincsenek ezzel kapcsolatos becsvágyaim. A Kőszegi Várszínházban bemutatott Manőver című darabomat Horváth Illés rendezte, még a cselekménybe is beavatkozott, de egyáltalán nem zavartattam magam, tudtam, neki az a dolga, hogy a saját előadásán dolgozzon – én is ezt csinálnám. Szóval empatikus vagyok, de azért könnyebbség, ha magam is rendezhetem a darabjaimat.
A nulladik percnek nagyon sok rétege van. Izgalmas a kor és a helyszín: Párizs az 1900-as világkiállítás idején. Erre rímel a mű alcíme, az Egy új korszak hajnala is, hiszen ez a modernizáció, a világvárossá fejlődés időszaka volt. Miért ide és ekkorra helyezted a történetet?
A nulladik perc egy parafrázis, a kiindulópont Puccini A köpeny című operája volt, a szerepneveket úgy is hagytam. Egyszerű a története, a világ által össze nem illőnek gondolt pár – Marcel és Georgette – megküzd azzal, valóban egymásnak valók-e. Eleve úgy élnek, hogy összezárnak, nagyon egyek, de amikor ez sebet kap, nem tudják, mi történjen utána. Az őket egymás karjába lökő ősbizalom lenullázódik, és új időszámítás kezdődik. Meg lehet-e bocsátani a hűtlenséget? Nagy téma, sokan megírták, de Puccini egyfelvonásos operája igazi remekmű. Az a pillanat, amikor a nő (miután kínnal és óvatosan ugyan, de szembesítette a férje azzal, hogy mindent tud) jó éjt kíván, bemegy a kabinba, de még visszaszól: várlak. És ébren marad azt lesve, jön-e a férje. Ez a várakozás tulajdonképpen a mi darabunk középpontja. Ha bejön, abból is mindent lehet tudni, ha nem, abból is. Bár csak néhány óráról van szó, minden bizonnyal a nő életének leghosszabb várakozása ez. Olyan fantasztikus bizalomtörténet, ami megéri az újramesélést. A bizalom nagyon fontos alaptémám, a rajta ejtett seb, az árulás számomra a legnagyobb bűn. Puccini műve tragédia, de én szerettem volna ezt könnyű kézzel venni. Az operát már megrendeztem a Szegedi Nemzeti Színházban, több színrevitelben láttam is, és szórakoztatóbbnak találom, mint ahogy a játékhagyományban kezelni szokás. Nem éreztem, hogy a történet ellenállna a vígjátékiságnak. Fontos volt az is, hogy a világkiállítás évében, Párizsban játszódjon. A korábbi évezredek szenvedéstörténetei után ez volt az a pillanat, amikor az emberiség – még a legnagyobb elmék is – úgy hitték: most tesszük le a terheinket, és valami óriási változás fog történni, ahol minden jó lesz.
A „nulladik perc” jelentheti ezt az újrakezdést, az új évszázad küszöbét, de – ahogy az egyik szereplő mondja – a szerelem megújulását is. Egyfajta tiszta lapnak is tekinthető?
Az egész emberiség úgy gondolta, tiszta lapot kapott. Ezt követően nem a puszta életbenmaradásról fognak szólni a hétköznapok, mert az új technológiák leveszik ezt a vállunkról. Akkor alakult meg a Hágai Bíróság, úgy gondoltál, nem lesz több háború, mert az országok majd elmennek oda, és megbeszélik egymással a dolgaikat. Máig használatos, fantasztikus találmányok születtek, az emberiség egész napi üzemét teljesen átalakító eszközök, amelyek akkor váltak vásári látványosságból mindennapossá. Ezzel a tapasztalattal cserélték le a jobb jövőbe vetett vakhitet. A „nulladik perc” egy háborús pszichológiai szakkifejezés is, a trauma, a sokk pillanatában azonnal beavatkozni, hogy az a lelki seb, amit az iszonyatot látó katona szerez, ne tegye tönkre egy életre. Összerímel az én történetemmel, ahol a férj felismeri, hogy elárulta az élete szerelme, ez pedig a harctéri traumához hasonlatos. Kell, hogy ebben a sokkszerű pillanatban álljon valaki mellette, és lökjön rajta egyet. Ezért választottam végül ezt a címet.
A szövegben a Puccini-alaptörténeten túl is rengeteg a zenei utalás. A nulladik perc szerkezetében is követi valamennyire az operai dramaturgiát. Teszel bele zenei részeket, visszahozol valamit az operából is?
Játékosan, de lesznek benne zenei utalások. A századforduló nagyon jól felismerhető zenei kultúrájú időszak, szenvedélyes, nagyszabású, de közben nagyon slágeres, könnyen befogadható zenék, áradó dallamok kora. Verdi után vagyunk, már nincsenek tapsosra befejezett áriák, külön recitativók, hanem egyetlen zenei folyondár a mű, és megjelennek a jazz gyökerei is. A korábbiaknál sokkal könnyedebb, játékosabb, a valóságot kísérti időkezelésben és témaválasztásban is, innen a neve is: verizmus. Amikor a történetet írtam, adózni akartam ennek a szerkesztési technikának, de játékosan, nem rágörcsölve. Én nem tartom az operát halálosan komoly műfajnak, ellenkezőleg: nagyon játékos és ruganyos! A játék kedvéért szerettem volna ezen a nehéz témafelvetésű darabon könnyíteni. Műfaját tekintve melodráma, de engem az is érdekelt, meg lehet-e csinálni melankólia nélkül – sőt, nagyon is életigenlőre. A melodráma szenvedélyeset jelent, bevállalt, kimutatott érzelmeket, nem „szomorút”. Van egy kristálytisztasága, s én ezt akartam megragadni, hogy ezek az emberek ebben a darabban tényleg úgy tudják, mától minden jobb lesz. A történetben felemlegetett véres Kommün csak néhány évtizeddel korábban zajlott, a szereplőink emlékeznek még rá. Mégis úgy tudják, mindez már nem számít, többé nem lesznek vérfürdők. Minden másképp lesz.
Többek között Udvaros Dorottya, Grisnik Petra, László Lili, Ficzere Béla lesznek az előadás szereplői. Mennyire formálták – hiszen ismerted a szereposztást – az egyes karakterek megírását, mennyire szólaltak meg az írás közben?
Maximálisan. Minden bizonnyal az agyára is mehettem a kedves megrendelőnek, mert addig nem is voltam hajlandó elkezdeni az írást, amíg nem volt biztos, kik fogják játszani a darabot. Az ő hangjukon szól, rájuk lett szabva habitusban, szókincsben, színpadi jelentésben. A fejemben ők szólalnak meg az egyes figurákban.
Pötyi mama, a zseniális, százéves öregasszony a narrátora a cselekménynek. Talán ő képviseli a régi és az új korszak átmenetét is?
Van egy ilyen funkciója is. Pötyi mama nagyon szerethető, emblematikus szereplője az életemnek, már az Öreghíd alatt című darabomban is megjelent. A feleségem, Grisnik Petra dolgozta ki ezt a karaktert. Egyedi személyisége van, rá jellemző szavajárása, felismerhető gondolkodásmódja, a hétköznapokban is szoktunk játszani vele. Még nagyon sok színdarabba betenném, minden helyzetben és korszakban kiválóan működne. Könnyen lehet, hogy már a világ teremtésénél is ott volt. Kortalan, reménytelen és mégis kinyírhatatlan öregasszony, aki mindannyiunkat túlél. Nagyon erős kötődésem van ehhez a szereplőfajtához, mert az életemben is fontos szerepet játszanak azok, akik végigélték a 20. századot. Miután a nagyapámék lakását 1956-ban kilőtték a Móricz Zsigmond körtéren, mentek végig a Villányi úton egy talicskával, mindenük abban volt. Ez a kép bekerült az előadásba is. Olyan jellemek ezek, akik számára a legnagyobb sorscsapások közt is megkérdőjelezhetetlen a világ rendje, ami valami nagyobb, mint mi vagyunk. Mára csak a káosz maradt, felfordult a világ, s akkor egyszer csak a történelmi időkből odaint nekünk egy szereplő, hogy van rendje a világnak, csak nem figyelünk oda. Miközben Pötyi mama morálisan kétes figura, egy csencselő tolvaj, valószínűleg gyilkos is, hosszú, kegyetlen, kikötői életet élt nő. Nem kímélte a körülötte lévőket, mert tudta, azok sem kímélik őt. Kőkeménynek képzelem őt. Van benne valami földközeli élet, ami gyógyszer abban a világban, amely kifordult a sarkaiból.
A darabban fontos szerepet játszik a folyó és az utazás, hiszen a cselekmény egy Szajna-parti dokkban játszódik. A hajó többször megjelent már a munkáidban, az általad játszott Fekete-fehér című monodráma, a Sakknovella adaptációja is egy hajón játszódik. A Bogáncsvirág című darabod pedig egy hajóutazással indul. Mit jelent számodra ez a motívum?
Sőt, van még más „hajós” munkám is! Nyíregyházán rendeztem a Castel Felicét, és gyakorlatos koromban ott ültem Valló Péter mögött, amikor ő ugyanebből rendezte az ősbemutatót a Radnótiban. Ott is egy hajóútról van szó, amin kivándorló magyarok tartanak Ausztráliába. Abban is feltűnik egy ilyen enigmatikus szereplő, akit nagyon irigylek a darab szerzőjétől, Hamvai Kornéltól. Ez a karakter mondja azt a monológot, hogy megy a Nap a hajó előtt, a hajó a Nap bárkája, és aztán a túlpart köveire fogunk lépni a túloldalon, ahol feledés vár azokra, akik addig voltunk. Úgy kell újjászületve felsírnunk majd odaát, mint egy gyermek. Arról, hogy mi van velünk itt a Földön, ennél jobb képet nem tudok. Közhelyes picit, de nem bánom, mert sokunk élménye ez, lám, már az egyiptomiak is kőbe vésték a Nappal együtt a halál felé ringatózó, lassú hajót. Osztozom az akkori emberek döbbenetében és kalandvágyában is. Elképesztő gépezet egy ilyen hajó, egy hatalmas vas, amin egy hosszú hajóút során drákói fegyelem uralkodik, sok a kegyetlenség, de a szeretet is, és köztük kismillió egymás elől bujkáló szabályszegés. Egy ilyen hajóút az összezártságot is jelenti, a veszélyt. Aki az úton meghal, azt nem viszik tovább, bedobják a tengerbe. Gazdagon, bonyolultan tartalmazza azt, ahogy nekünk, úgymond, civilizált embereknek, egymást elviselve kell túlélnünk saját hajóutunkat – és aztán a végén, semmit nem cipelve magunkkal, kiszállni.
