Számos skandináv alkotás leskeli-kutatja az emberi együttélés vacogtató problémáit, hol ijedten, hol kínos röhögéssel rögzítve filmre s feszítve színpadra a munkahelyi és a családi élet mindennapjait és kivételes pillanatait. Az Orlai Produkciós Iroda ebben az évadban két sikeres északi film színpadi változatát is játssza a Belvárosi Színházban.
Thomas Vinterberg 2020-ban bemutatott – s eredetileg színpadra szánt – Még egy kört mindenkinek című filmje sok fesztiváldíj elnyerése után eljött hozzánk is. Magát a filmet – sokak számára egyáltalán nem vicces témája miatt – mindvégig kicsit hitetlenkedve néztem. Aki volt már érintésnyi közelben alkoholistákkal, az bizony bármikor bekövetkezhető, nagy bajokra számít, s e szörnyű készenlétben élve zavarba jön az érintetlenek nevetgélését hallva. Amikor 2023 őszén, a Városmajori Szabadtéri Színpadon zajló, nyári előbemutató után beérkezett ez a produkció a Belvárosi Színházba, az akkori kissé hűvös premierközönséggel együtt láttam az előadást. Utána sokáig szelíd irigységgel gondoltam az alkotókra. Milyen szerencsések, hogy csak így megcsippentik a bajt, s bár van a történetben egy tragikus mozzanat, tulajdonképpen tréfálkoznak egyet sokak rémületével. Később olvastam, hogy Vinterberg a film felvételei idején vesztette el autóbalesetben elhunyt lányát, aki maga is dolgozott a forgatáson, kortársi információkat adva az alkoholizáló diákok szokásairól. Ez megrendített. A leállt forgatás folytatására a főszereplő, Mads Mikkelsen tudta rábeszélni az összetört rendezőt. Azt mondják, közös akarattal próbáltak valami lazább, szárnyalni tudó művet létrehozni, mint Vinterberg előző, gyomrot és lelket igénybe vevő mozijai (pl. Születésnap, Vadászat) voltak, innét talán ez a szorgalmazott könnyedség is.
Mivel a szerkesztőség idén kért fel beszámoló írására, emlékeimet fölfrissítendő, január utolsó napján újra megnéztem az előadást, ez esetben már hálás, együtt élő, éneklő közönséggel együtt. Olyan telt ház volt, hogy alig fértem be a terembe. Nem állítom, hogy most megszerettem a darabot. De őszinte elragadtatással néztem a ragyogó formában lévő négy kiváló színészt, Király Attilát, Schruff Milánt, Epres Attilát és Debreczeny Csabát, hallgattam Furák Péter tökéletesen „passzoló” zenei betétjeit, s élvezettel néztem Zöldy Z. Gergely praktikus, mozgó és áttetsző paravánokból épített, irodákat és szobabelsőket jelző díszletét. Az immár féléve futó, virágjában lévő produkció rendezője a filmes Paczolay Béla, akit negyedszerre fedezek fel magamnak, most már végérvényesen méltányolva tempó- és arányérzékét, könnyed színészvezetését. Azoknak, akik esetleg csak mint reklámfilmrendezőt ismerik őt, hadd említsem meg pár kiváló munkáját: a Pesti Színházban tíz évvel ezelőtt született, egyszemélyes Toldi-játékát, Csőre Gábor szereplésével, a Péterfy-Novák Éva művéből Tasnádi István által írott, Egyasszony című, Tenki Réka által játszott monodráma nagy sikerét Orlaiéknál, végül pedig a Pesti Magyar színház utóbbi éveinek egyik legszebb, általa rendezett produkcióját, Kosztolányi Pacsirtájának erős drámaiságú előadását. (Vajon miért nem rendez máshol is? )
Összegezve, második alkalommal az alapműnél erőteljesebbnek tetsző, feszes, pontos, komikus elemekben és emberi riadalmakban gazdag játékot láttam, mely minden pillanatában együtt lélegzett a közönséggel. Pető Kata finoman lezser, a skandináv jómódot jelző, de hol férfiúi paslasággal, hol túlmozgásos kényszerességgel viselt jelmezei segítőkészen szolgálják a jeleneteket. Az egyszerű téblábolástól a dekoratív, táncos emelésekig ívelő koreográfia – Bodor Johanna munkája – fontos eleme a játéknak.
Mivel az alaphelyzetet mindenki ismeri, épp csak érintem azt. Egy svéd középiskola életközépi elfáradással sújtott férfitanárai – Martin, a történelem szakos (Király Attila), Nikolaj, a filozófiatanár (Schruff Milán), Tommy, a tornatanár (Epres Attila), és Peter, az ének-zene szakos (Debreczeny Csaba) – olvasták valahol, hogy egy Finn Skårderud nevű norvég pszichiáter eleve ködös, majd félre is értett elmélete szerint az emberek fél ezrelékkel kisebb alkoholtartalommal rendelkeznek, mint amennyi optimális működésükhöz ideális lenne. Mind a négyüknek van valamifajta elakadása, megbicsaklása, lelassulása. Ezért, hogy magukat kissé „fölspannolják”, elkezdenek módszeresen inni. Munkaidőben, majd privát óráikban is.
A színmű szövegi érdekessége, hogy óravezetés, tehát tanítás közben is – sajnos, elég közhelyesen – megpróbálja bemutatni az alkohol lazító, majd lázító hatását, egészen a mű dán eredeti címét jelentő totális lerészegedés („Druk”) gyomorszorítóan pontos rajzáig. (Meg kell jegyeznem, hogy mikor ehhez a megrázó jelenethez érkezett az este, valahol az ötödik sor környékéről rosszulléttel küzdve vonult ki egy asszony meg a párja. Fent, a színpadon, hősiesen ment tovább a történet.)
A színészek a nem létező italokat stilizált formában, táncmozdulatokkal emelik ajkaikhoz, s az aktuális alkoholfokokat különböző légzésekkel, hörgésekkel, zenei csuklásokkal, majd böfögő gyönyörűséggel hozzák a nézők tudomására. Ezen a második estén, „civil” közönséggel, jól működik a közönség megszólítása. Ez elsősorban Shruff Milán és Debreczeny Csaba dolga, segíti ezt, hogy mindkettőjük figurája hamarabb gyógyuló bajokkal küzd, mint a történet másik két, drámaibb alakja. Király Attila egészen mélyről induló, családjába fáradt, depressziós történelemtanára táncol is a végén egy nagyszerűt, most már igazi, habzó söröskancsót emelgetve, s mintha talán megmenekülne a játék végére. S persze, Epres Attila eleve alkohollal élő, szakaszosan széteső, magányos Tommyjának sorsa is beteljesedik.
Vinterberg és a DOGMA csoportosulás műveit nézve elgondolkozhatunk a hétvégi képeslapok népszerű statisztikáin: tényleg a dánok lennének Európa legboldogabb emberei? Ha ez így is van, nagyon azért nem kell irigyelnünk őket. (A darab alapötletét adó, s ezzel a fél ezrelékes ál-elmélettel híressé lett Skårderud nevű norvégot egyébként 2023-ban – egy szakmai kötelességszegéssel kapcsolatos vizsgálat után – törölte az orvosi nyilvántartásból a Norvég Egészségügyi Felügyeleti Tanács.)
