Vannak előadások, amelyekhez lényegében elegendő ajánló maga a szereposztás, vagy akár csak a plakát, amelyen szerepel a produkció legfőbb vonzereje.
Ez is épp ilyen, így ezt az ajánlót én sem húzom el: aki szereti nézni Molnár Piroskát, az ragadja meg a lehetőséget, és tekintse meg a darabot csakis miatta. Vannak járulékos hozadékok is, de a lényeg mégis ennyi: örüljünk Molnár Piroskának, hogy még színpadon van és nézzük. Az Egy német sorsban is.
Mindenkit akkor lehet nézni, ha műsorra van tűzve, és ez mostanság fokozottan is igaz, amikor még kiderülhet, hogy a fűtés költségessége miatt esetleg néhány fővárosi színházat is bezárnak, nemcsak sok vidékit, illetve a MOM-ot.
Molnár Piroska az a színész, aki bármilyen szerepben élettel tölti meg a színpadot – nem is olyan régen volt hatéves kislány a Tháliában, most helyzetéhez jobban illeszkedve egyedül élő nagymama, akit felkeres (több év kihagyás után) az unokája, több okból is….
Egyre többször érzem, hogy sok esetben a színészek tehetségén múlik, hogy a kevéssé kidolgozott helyzeteket élővé tegyék egy-egy újonnan felfedezett darabban. Ez most is így volt, Amy Herzog darabjának is akadnak gyenge pontjai. De a címszerephez találtak egy karizmatikus nagy színészt.
Molnár Piroska már korábban is előhozta a saját „nagyis” emlékképeimet, de csak futólag – neki mindig el lehetett eddig is hinni azt a szerepet, amelyet éppen játszott. Ezúttal az egyezés minden korábbinál erősebb volt, most már a kora miatt is tényleg egészen úgy néz ki, mint amilyen az én nagyim volt a 80-as években. Ez a konkrét színpadi alak is nagyon hasonló karakter, de jóval kedvesebbre hangolt, olyan sok szurkálódó megjegyzést mégsem hallunk tőle. Ez talán nem is véletlen, a szerző célja nyilván a szórakoztatás volt, és reményt akart belénk csöpögtetni: a magányosan élő öregasszony és a cél nélkül hánykolódó unoka egymást segítve, jól boldogulhat – egy darabig.
Amy Herzog nem akarhatta, hogy ezt a darabot és a szereplői motivációit jól megpiszkálják, és ezzel én is óvatos lennék. Olyan ez, mint egy amerikai „B” film, nem érdemes nagyobb igényeket támasztani. (És én se megyek bele az elemzésbe, mert én meg csak egy AJÁNLÓ blogot írok, nem szakkritikát.)
Piroskának lehet örülni, mindent el lehet hinni neki. Ez a nagy szerencse, miatta javasolható az előadás nyugodt szívvel a darab összes gyenge pontjával együtt is.
A vele fellépő két fiatal színésznek nyilván egy tréninggel felért, hogy vele játszhattak együtt.
László Lilit már tavaly, a kedvenc Redőnyömben is nagyon megszerettem, ezt a két epizódszerepet is hihetően el tudta adni nekünk. (Azért a Redőny ennél jelentősen jobb darab, eljutunk benne valahonnan valahova, tényleg rólunk szól, és nem szépíti meg az életet… - de magyar szerző, nehezebb ismertté tenni.) Drukkolok neki, hogy a Redőny hosszan menjen, és hasonló nagy esélyeket kapjon még, olyanokat, amelyekben teljes életet élhet.
Rohonyi Barnabást kevésbé irigyeltem, bár unokaként elvileg ő is lett volna olyan fontos, mint a nagyanyja. A jelenléte közel ugyanannyi, a szövege is, mindössze az a baj, hogy elég sok minden eldöntetlen vele kapcsolatban. Maga a bizonytalanság. Lehet, hogy Szabó Máté rendezőnek ez is volt a szándéka, hogy a fiatal generáció ennyire ingatag legyen, ne tudja, hogy voltaképp mit is akar, mi a legfőbb baja, kibe és mennyire szerelmes, mit adna fel érte. Nem válhat elég érdekessé, nem tudunk érte eléggé aggódni. Az előadás más lett volna, ha ezt az alakot karcosabbra írja maga a szerző is.
Sajnos, nem hittem el neki a Chicago - Seattle -New York biciklitúrát, többek között azért sem, mert a felszerelése teljesen újnak nézett ki (hiába volt bekoszolva kicsit) – olyan, mint aki most készül egy ilyen utazásra, és még sosem próbált hasonlót, csak álmodott róla. (Benne van a potenciál, hogy megcsinálhatja majd így is, de ennyi. A megtett út hiányzik az alakításból, a bármilyen szintű élettapasztalat.) Az a szerencséje, hogy Molnár Piroska szavai pótolják a jelmezek előzetes koptatását, ha ő mondja, hogy büdös és koszos, akkor azt rávetítjük.
Az előadás nagy siker volt, jegyeit már a premier előtt megvették, és október végére már nincs is hely. Aki novemberben látni akarja, annak igyekeznie kell a jegyvétellel, mert azokra az időpontokra is csak elszórva van még néhány jegy. Legyen is tele sokáig, szórakozzon jól mindenki, menjen annyiszor az előadás, hogy ezek a most még vadiúj cuccok használódjanak el egészen minden szereplőn.
PS. Személyes lezárás:
Molnár Piroskát mindig boldogan és vagy harminc éve célzottan nézem, igyekszem semmit nem kihagyni, amiben feltűnik, de nem azért (sőt inkább annak ellenére), mert a saját nagyanyámra emlékeztet megjelenésében, aki bár nem volt vér szerint az (ebben az előadásban sem valódi unokáról van szó, még ez is stimmel), de azért életem egyik meghatározó szereplője volt, már csak azért is, mert minden létező szabad időnket a vasárnapi látogatásaihoz igazítottuk. Minden hétvége teljesen egyformán telt el legalább 15 éven át. Péntek délután és szombaton jól felkészültünk (rengeteget takarítottunk), hogyha jön vasárnap, ne akadjon ki semmin. Egyszer sem sikerült persze ez a mutatvány. Sokban hozzájárult a jelenléte, hogy az apámmal a kisszobába visszahúzódva ilyen napokon rendszerint operalemezeket hallgattunk – az operát nem kedvelte, és így nyugtunk lehetett valamennyire. De milyen sok múlt ezen – ennyi év távlatából tisztán látszik. Nincs se jó, se rossz - minden relatív.
