Volt valamikor a hatvanas évek elején egy habkönnyű filmvígjáték: Házasságból elégséges, a nagyon fiatal Törőcsikkel és Bodrogival (akkor épp friss házasok voltak). A filmet már csak az archívumok emlékezete őrzi (meg az ilyen agg skriblereké), és ami elragadó volt a filmben: Törőcsik Szöszijének hebrencssége: a két aligfelnőtt kamaszos meggondolatlansága, amivel beleszaladnak egy hirtelen házasságba, aztán gyorsan ki is szaladnának belőle.
Körülbelül ugyanezekben az években született meg Neil Simon első komolyabb sikerű vígjátéka, amiből néhány évvel később film is készült azonos címmel: Mezítláb a parkban.
Hogy ki mikor érik meg a házasságra, mennyi ész és mennyi tapasztalat kell a felelős döntéshez, pláne ahhoz, hogy a kapcsolat valóban olyan hosszú távra szóljon, ahogy a rózsaszín felhőkön láblógázva a résztvevők elképzelik – megválaszolhatatlan. Vagyis alkalmas vígjátéki nyersanyag.
A Mezítláb… tökéletes kamaradarab, a kevés szereplő tudja hozni a villámló poénok derűjét és az éppen csak megpendített drámai szituációt. A Belvárosiban színre vitt komédia remek ziccereket kínál mindenkinek – és ha a színházteremből kijövet két emlékező nevetés között arra gondolunk egy pillanatra: vajon milyen alakok lehetnek ezek az életben – rögtön izgalmasabbá válik a képlet.
A kissé unalmas ügyvédet, Pault elsodorja Corie (vajon mivel is foglalkozik?) impulzív természete, és olyan szerelmes lesz belé, hogy – bizonyára a lány ösztönzésére – össze is házasodnak. A hatnapos Plaza hotelbeli nászutat azonban hétköznapok követik – egy ötödik (hatodik?) emeleti, lyukas mennyezetű kuclikban (+ gardrób + zuhanytálcás fürdőkamra). Ilyesmin bizonyára ment már tönkre több együttélés is…
Kiegészítő istencsapások: mindent kritizáló kedvesmama, alkoholban tartósított (amúgy jópofa) szomszéd, levegőért kapkodó telefonszerelő. Bármelyik kettőt párosítjuk össze egy kis beszélgetésre, elég sok mulatság jöhet ki belőle. Az ifjú és szerelmes Corie: a sistergős László Lili. Mivel elviselhetetlenül szabad lélek, már első tirádája felcsillantja a lehetőséget, hogy a nagyreményű ifjú ügyvédet úgy meg fogja unni, mint a huzat. László egyaránt remekül adja a látszólag tökéletes háztartásszervezőt, az anyjától és annak ajándékaitól rettegő felelőtlen fruskát – majd az aggódó leánygyermeket (mikor az anyja csak úgy eltűnik…) Tüneményesen bosszantó, amikor kidobja alig egyhetes férjét, aki viszont szakmájából adódóan pontosan tudja, mennyire bonyolult dolog egy válás – pláne ha még a házassági papírok sincsenek a kezükben. És persze ahogy a nagykönyvben a komédiák végének szabályait rögzítik: a könnyes-nevetős kibékülés is ügyesen sikerül – persze a „hóban, mezítláb a parkban” produkció meg egy monumentális nátha után.
Paul – aki Corie szerint csak egy öltöny (ti. nem is ember) – Rohonyi Barnabás. Neil Simon sótlannak, kockának rajzolta meg (kellett a kontraszt a fiatalasszonyhoz), kevés kibontakozási lehetőséget hagyott neki. Paul felháborodásai a lakás tökéletlenségei miatt közel sem annyira mulatságosak, mint ahogyan Corie fesztelenül túllép rajtuk. Ebbe a házasságba tenyerel bele Corie anyja, Ethel. Az a gyanúm, hogy a Kerekes Éva által hozott Ethel sokkal rémesebb lehetett az eredeti műben (vagy a való életben), itt csak fenyegető álszívélyességgel dicséri a lakást, a körülményeket, miközben mint friss anyós legszívesebben mindent leprázna. Kerekes Éva diplomatikusan pozitív hozzáállása egy sokkal elviselhetetlenebb anyukadrága képét vetíti elénk – bár lehet, hogy Kocsis Gergely rendezése szándékosan nem akart elmenni a tipikusabb (és ezért unalmasabb) figura irányába. Mindenesetre jó néhány percig Kerekes Éva válik főszereplővé, mert mindenkinek az életében lehet egy anyukadrága…
A szomszédot, a meglehetősen (ugyan már…) iszákos Victort Epres Attila alakítja. Ha osztrák lenne a szerző, azt mondanám, kedves slemil, notórius lakbérhátralékos, ezért érthető, ha fő közlekedési útvonala az ablak és a tetőpárkány. Ez a széllelbélelt Corie, de még Paul is összehozná a mamával, aki (ugye…) olyan jajde-magányos lesz, ha a kislánya megférjesedik. Epres lenyűgöző akár egy bonviván – (vagy egy brit naszád [sapienti sat]). Noha az előkelőségnek híjával van, de oly lovagias, hogy akár a város (NY) túlsó végére is hajlandó lenne elkísérni Ethelt. Komédiákban jártasak tudják, hogy ez aztán nem egészen úgy alakul.
Tulajdonképpen epizódszerep a telefonszerelőé (Ficzere Béla), azonban amikor rögtön az indításban megjelenik levegőért kapkodva, majd beköti a (vezetékes) telefont – azért ki-ki életkora szerint elandalodik a múlton vagy nem érti a pillanat fontosságát. Esetleg visszaemlékszik, hogy hány évet kellett várni 60 éve a kérvényezett vonalra… De nem ez a lényeg. Hanem hogy Ficzere maga válik a falon lógó puskává! Ugyanis a néző várja visszatérését és dramaturgiai szerepét. (Visszajön, nyugi.)
Neil Simon korai komédiája már megmutatta azokat a későbbi oroszlánkörmöket, melyeket annyira tudunk szeretni színpadon, filmen, egyremegy. Itt is sűrűn pukkannak a szellemes riposztok, sok a nevetés, még ha a 13 négyzetméteres lakás (zuhanytálca, hálófülke) a világnak ezen a felén sem mulatság, hanem csak tény.
Vessetek engem is a mókusok elé, de két apró poén lett a legemlékezetesebb számomra: az egyik anyukadrága legfontosabbnak talált ajándéka, két ismeretlen célú szobaszobor, aranyszínű kakadukat ábrázolnak (nyilván ezeket olyanoknak ajándékozzák, akiknek már mindenük van…). Lélegzetelállító ötlet. A másik egy pici játék: a házasságból Corie már lélekben kiszállt, ölbe vett tányérból ebédel, csak magának melegített valamit, Paul külön húzódva hideget eszik. Amíg a lány elvonul a lakás egy másik részébe, Paul odasettenkedik az otthagyott tányérhoz, és lopva beleeszik Corie kajájába – ügyelve, hogy amaz ne vegye észre. Tökéletes pillanat, és persze nevetést kirobbantó dráma…
Mit gondoltok, meddig tarthat ki ez a szintén elégségesre minősíthető házasság?
