Élet határon innen és túl. Ma is állandó kérdés, merre tartson az ember, de végül döntenie kell: megy vagy marad. A ’80-as évek Romániájában a Ceaușescu-diktatúra idején még sokkal égetőbb volt ez a dilemma.
Lehet-e, és ha igen, hogyan lehet kitörni a ketrecből, amiben a hatalom fogva tart? És mi történik, ha egy fiatal lány egyik pillanatról a másikra teljesen egyedül marad ebben a környezetben? Ezt mutatja be a Bodor Johanna Nem baj, majd megértem című önéletrajzi regényéből készült előadás, mely 2021. szeptember 24-én a Kaszásdűlői Kulturális Központban került bemutatásra, októbertől kezdve pedig a Jurányi házban tekinthető meg. A darab az Egy német sors, a Hamis hang és a Budapest, te! című produkciókhoz hasonlóan az Orlai Produkciós Iroda támogatásával készült.
A nyitó színpadképen mindenfelé dobozok hevernek, középen pedig egy mindenféle felirattal ellátott kartonból összetákolt tömböt láthatunk, ami aligha nevezhető háznak, vagy otthonnak – ingatag és bizonytalan, pont mint a szereplők élete a diktatúra uralma alá gyűrt Romániában. A rendező, Szikszai Rémusz nagy hangsúlyt fektet a társadalmi elnyomás ábrázolására. Nem lehet szabadon beszélni, hisz a hatalom mindenütt jelen van: a telefonokat lehallgatják, a televízióban propaganda műsorok futnak, és az ember nem tudhatja, bízhat-e egyáltalán még bárkiben.
Ebben a környezetben nő fel történetünk főszereplője, Bodor Johanna – becenevén „Pisze” –, a Bukaresti Állami Balettintézet ígéretes növendéke, aki már 11 évesen elhatározza, hogy táncosnő akar lenni. Ezalatt szüleinek egyetlen célja, hogy kiterveljék, hogyan lehetne legálisan Magyarországra „szökni”. Sok év kemény munkája után már csak néhány lépésre van a céltól, mikor Johanna válaszútra kényszerül. Beleegyezik-e, hogy szerelmét hátrahagyva érdekházasságot kössön, hogy így a család kimenekülhessen az állandó félelem uralta Romániából, vagy felépíti a karrierjét egy olyan országban, ahol idegenként tekintenek rá. Súlyos döntés ez egy 17 éves lány életére nézve… És mikor már kész mindent feláldozni, egyszer csak jön egy telefonhívás, ami mindent ismét a feje tetejére állít.
Johanna egyedül marad. Magányosan és kiszolgáltatottan kell megbirkóznia a félelemmel, hogy szüleinek lehetőséget adjon a boldogságra, amire mindig vágytak: hogy hosszú időre Magyarországra „látogassanak” – mert nyilván csak látogatás ez, győzik meg az államapparátust, hisz egyetlen lányuk otthon maradt. A bizonytalanság Johanna egész életét eluralja. „Össze akarok csukódni, mint egy távcső” – mondja tehetetlenül. Még alig nőtt fel, máris egyedül kell megállnia a lábán – fel kell nőnie, felelősséget kell vállalnia a döntéseiért, miközben még a karrierjét is építenie kellene, de semmi másra nem tud gondolni, csak a túlélésre. Túl nagy nyomás nehezedik rá. Miközben mindenkinek csak jót akar, elveszíti önmagát és belemenekül mindenbe, ami elfeledteti vele – ha csak egy kis időre is – a magányt, amiben hagyták őt. Erre pedig csak akkor eszmél rá, mikor egyetlen Bukarestben maradt bizalmasa kijózanító szándékkal rárivall: „Hol vagy, Johanna?!”. A lánynak minden erejét összeszedve újra kell építenie magát, hogy elérje azt a cél, azt az életet, amiről mindig álmodott.
Bánfalvi Eszter Johannájában a kétségek közt gyötrődő lányt láthatjuk, aki a néző szeme láttára érik határozott, erős nővé. Mikor végre újból esélye lenne kicsúszni a diktatúra karmai közül, a hatalom még ekkor is lelki terrorba forduló érzelmi zsarolással az utolsó pillanatig próbálja ott tartani őt a „hazájában”. A veszteségek és csalódások örvényéből azonban talán mégis van kiút. A darab végén Johanna példás lélekjelenléttel gyűri le az őt ért fenyegetéseket és végre elindulhat egy új kezdet felé.
