2014-ben jelent meg Bodor Johanna koreográfus, táncművész Nem baj, majd megértem c. önéletrajzi könyve, amelyből az Orlai Produkciós Iroda és a Füge Produkció együttműködésében készült előadás. A darab október 24-én mutatkozik be a Jurányi Ház színháztermében Szikszai Rémusz rendezésében.
Táncművész, koreográfus létedre hogy jött az írás?
Teljesen véletlenül. A Facebookon van egy zárt női csoportunk, színházi - értelmiségi társaság: újságírók, dramaturgok, színészek, díszlettervezők, színházban dolgozó nélkülözhetetlen emberek - kultúrával és kulturális élettel foglalkozó közeg. Barátok vagyunk. Pár évvel ezelőtt, januárban egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy kicsit rosszkedvűen kommunikálunk, miközben boldog új évet kívánunk egymásnak. Ezen a ponton eszembe jutott, hogy egy évvel korábban írtam egy kétoldalas történetet, ami részlet lett a későbbi könyvből. Hogy eltereljem a barátnőim figyelmét a rosszul kezdődő januárról, elküldtem nekik ezt a mesét. Felélénkült a társalgás, várták a folytatást. Nagyon sokat segítettek a kérdéseikkel, a megjegyzéseikkel, a bátorításukkal, a véleményükkel. És épp a kíváncsiságuknak köszönhetően lendületet kaptam és elkezdtem írni, hiszen ott volt a hónapom üresen, és épp ezért ráértem. Fontos megemlítenem, hogy a hölgyek előtt az első olvasóm mindig a férjem - Mertz Tibor - volt. A pontosságra való igényessége, az empátiával és egyszerre szigorral átitatott hasznos hozzászólásai, kritikái, visszajelzései és tanácsai rendkívül fontosak voltak számomra. Biztonságot adott és támaszom volt mindvégig. A figyelme és a komolysága tartotta bennem a lelket, erőt adott az íráshoz. Örökre hálás vagyok érte. Hozzáláttam felgöngyölíteni a Ceaușescu diktatúrájában velem történteket, ebből lett a Nem baj, majd megértem. Nem is akartam könyvként kezelni, miközben írtam sem arra gondoltam, hogy ez publikálásra kerül. Ha ez a szándék vezérelt volna, akkor azt hiszem még mindig az első mondaton törném a fejem. A gyerekeimnek szerettem volna elmesélni a velem történteket, de úgy éreztem, jobb, ha leírom, és majd kézbe veszik a fiókból, ha kedvük tartja. Előfordult, hogy társaságban meséltem a romániai történeteimet, akkor a férjem és például Parti Nagy Lajos is biztatott, hogy írjam le ezeket, hogy megmaradjanak. Aztán amikor megvolt a kézirat, elküldtem Sándor Erzsi barátnőmnek, aki valahol nyaralt, és egy diófa alatt felejtette magát, amíg végigolvasta a könyvet, és kapacitált, hogy küldjem el a Magvető Kiadónak. Ezt azért túlzásnak éreztem, ő ezen berágott, hogy ne én döntsem el, hogy mi legyen a sorsa egy ilyen írásnak, sosem lehet azt tudni, így elküldte ő a kéziratot. Morcsányi Géza volt akkor a kiadó vezetője, aki pár nap múlva felhívott, hogy szeretné megjelentetni a Nem baj, majd megértem-et és Szegő András lesz a könyv szerkesztője. Ez óriási meglepetés volt. Hangsúlyozom, eszem ágában sem volt publikálni, és nekem soha nem lett volna merszem elküldeni kiadóknak. Az édesapám író, újságíró volt, nagyságok között nőttem fel, és ha valamihez értesz, akkor azt is tudod, milyen az, amikor valamihez nem értesz. Ennek fényében természetes, hogy nem tartom magam írónak. Egyszóval, csomó véletlennek köszönhetően született meg az írás, és csinált magának utat az olvasók felé.
2014-ben jelent meg a könyv, sokan emlékiratként hivatkoznak rá. Te hogy vagy ezzel?
Én csak el akartam mesélni ezt a sztorit mindenféle hősieskedés nélkül. A mai napig sem tudom elfogadni, nem véletlenül ez a címe a könyvnek, nem tudom megérteni, hogy egy borzalmas vezető hogyan tudja tönkretenni szisztematikusan milliók életét. Nem tudom megérteni, hol és mitől gyengülhet az öntudatunk, az önbecsülésünk, a józanságunk? Hol van az éberség, hogy lehet az, hogy a politika és egy rendszer ennyire maga alá tudja gyűrni és össze tudja préselni milliók életét, borzalmas nyomokat hagyva egy nép emlékezetében? Ekkora történelmi múlttal és keserű tanulsággal a hátunk mögött, hogy lehet örökké megismételni a hibákat? Mennyi áldozat kell még ahhoz, hogy felismerjük időben az anomáliákat és ne sodrodjunk újra és újra ezekbe az őrjítő örvényekbe? Ez bennem már zsigeri felháborodás, ami soha nem múlt el, és nem azért, mert konzerválni akarom ezt az érzést, hanem mert pontosan tudom mi az, ami elől menekülnék, és másokat is óvnék. A magam eszközeivel és lehetőségeivel mindig megpróbálok a zsarnokság ellen küzdeni. Engem ez érdekel és figyelem, milyen hatással vannak az életünkre azok, akikre rábíztuk magunkat, hogy élhetnek rendszeresen vissza a bizalmunkkal? Törvényszerű, hogy a hatalmi hiúság ennyire eltorzítja a gondolkodást? A rossz minőségű irányítás, az önös érdek és a manipuláció az, ami riasztó számomra. Ezt nagyon komolyan veszem, hiszen a bőrömön, a lelkemen, az idegrendszeremen keresztül éreztem át, és láttam mások életét tönkremenni mellettem párhuzamosan. Az én történetem a többiekével együtt érvényes. Nem az én történetem a lényeg, hanem az, hogy ez az egyik lenyomata a nagyon is kivetnivaló rendszernek. Nyilván mindenki a maga helyén a maga hibáit követi el. Paradox módon, épp mindennek a tapasztalatnak köszönhetően én már nem félek. Élnék most egy aktuális és pozitív példával: végtelenül büszke vagyok a freeSZFE-sekre, mert emlékeztetnek bennünket alapvetésekre, gerincességre, bátorságra, józanságra, szabadságra, tiszta elvekre. Vallom, hogy az a fajta félelem, ami a megalázkodáshoz és szervilitáshoz vezet, minden esetben romboló és kártékony. Abban a pillanatban, ahogy félelemből idomulsz valamihez, valakihez, lemondasz a saját egyéniséged nagy részéről. Ez egy labirintus, amiből sokan nem tudnak kiszabadulni. Én megpróbáltam megtalálni a kiutat és a sorsom része lett.
Mesélj arról, hogy lett a könyvből színdarab!
Több mint két évvel korábban Zimányi Zsófia keresett meg azzal a megtisztelő ötlettel, hogy legyen ebből a könyvből egy pár szereplős színdarab. Kacskaringós utat tett meg ez az ötlet, végül így jutott el Orlai Tiborhoz, aki felkarolta a tervet és a Jurányival megszületett a közreműködés. Az én feladatom volt rendezőt és dramaturgot ajánlani. Sokat gondolkodtam, és végül úgy éreztem, hogy Szikszai Rémusz az, aki a legtöbbet tudja arról a rendszerről, amiről írtam a könyvemben, hiszen ő is ott született, van tapasztalata a romániai diktatúrával kapcsolatban. Ari-Nagy Barbara, dramaturg szintén erdélyi születésű. Mindkettejüket sokra tartom, és megtisztelő, hogy elvállalták a feladatot. Így született meg a színdarab, amit immáron ők jegyeznek. Sokat beszélgettünk az elején, de tudattam velük és megnyugtattam őket, hogy nem szeretnék részt venni sem a megírás folyamatában, sem a produkció létrehozásában, viszont felajánlottam, ha bármikor szükség volna a segítségemre, rendelkezésre állok. Nem akartam élő szerzőként anyáskodni a mű fölött, mert annál sokkal jobban bíztam bennük. Tudtam, hogy náluk biztonságban van a mű tényszerűsége, ami fontos volt számomra.
Bánfalvi Eszter alakítja a Johanna nevű karaktert. A castingba se szóltál bele?
Nem. Bánfalvi Eszter a baráti körömhöz tartozik, szoros a kapcsolatunk, de mindketten mélyen tiszteletben tartjuk a szakmai szempontokat: ezzel arra utalok, hogy a személyes kapcsolatunk sem az ő, sem más művész esetében nem játszhat közre abban, hogy egy szerepet ki játszik el. Ugyanakkor sorsszerű, hogy amikor a könyv megjelent 2014-ben, és megtartottuk az első író-olvasó találkozót, ő olvasott fel a regényből. A szereplőgárdából Gyabronka József ismer a legrégebbről, egészen pontosan akkor ismerkedtünk meg, amikor először Magyarországon jártam. A könyvben ezt meg is említettem.
Kerekes Évával sokszor dolgoztam az Örkény Színházban és a Vígszínházban. Ötvös András az egyetlen, akivel soha nem dolgoztam, de nagyon örültem, hogy ebben az előadásban ő is részt vesz. Ezt a fantasztikus szereposztást Szikszai Rémusz állította össze, egyeztetve Orlai Tiborral. Azok szerint, akik már látták az előadást az Ördögkatlan Fesztiválon vagy a Kaszásdűlői Kulturális Központban, és ismernek engem, azt állítják, hogy Eszter nagyon pontosan átvette a mozgásomat, gesztusaimat is. Valamennyire szükséges a táncosnői magatartás ehhez az alakításhoz, ezért Lőrinc Katalin sokat segített Eszternek a mozgásban, de erről én nem tudtam a bemutató napjáig, és most megragadom az alkalmat, hogy ezt is megköszönjem!
Említetted, hogy már többször láttad az előadást. Hogy tetszett?
A házi főpróbára elvittem a 89 éves édesanyámat is, végignéztük a saját történetünket. A könyv miatt elég sok kritika érte a szüleimet, de erre fel voltak készülve, és bevállalták becsülettel. Van és mindig volt valami különös emberszeretet abban, ahogy ezt tolerálták, és hagyták, hogy az emberek nyugodtan véleményezzék, és mondják ki azt, amit gondolnak róluk a könyv kapcsán. Sajnos édesapám már nem él. Tudta, hogy ez a könyv felborzolhatja a kedélyeket. Mindketten szembe néztek azzal az igazsággal, amit az én szemszögemből fogalmaztam meg. A könyv megjelenése előtt megadtam nekik a lehetőséget arra - itt megjegyzem, mindenkinek, aki a könyvben szerepel és a férjemnek is - hogy megállhatunk és akkor a kézirat marad a fiókban. Ha ezt kérték volna, én minden további nélkül visszaléptem volna a publikálás lehetőségétől. Nagyon sokra becsülöm a bátorságukat, ismét bebizonyították, hogy az igazság valóban fontos volt egész életükben. Ha eljön a pillanat, talán a szüleim történetét is megírom. Igazságos lenne… Sokszor előfordult, amikor dedikáltam a könyvet, hogy páran nehezteltek a szüleimre. Én mindig elmondtam, hogy háborús helyzetben a döntéseinket a helyzet határozza meg, és nem feltétlenül az a logika, amit békeidőben tartunk helyesnek. Hagyni kell, hogy az emberek éljék át a felháborodásukat, joguk van hozzá, de fontosnak tartottam ebből az aspektusból válaszolni nekik.
Édesanyám nyitottan, fegyelmezetten nézte az előadást. Utána szívesen beszélgetett a színészekkel, jó volt látni őt, ahogy kommunikál, ahogy kérdezik és készségesen válaszol. Felesleges udvariaskodás és bájolgás helyett, tapintattal teli őszinte beszélgetésnek voltam tanúja. Válaszolva a kérdésre: megengedtem magamnak, hogy az előadás hasson rám, és birtokba vegyen a szöveg, a rendezés, a jelmez világa, a díszlet, és a színészek - az alakításuk. Föltéptek emlékeket, pedig alaposan feldolgoztam és átjártam minden bugyrát a történteknek, de nyilvánvalóan ez speciális helyzet. Számtalan impulzus ért miközben néztem a főpróbát, összetett érzések kerítettek hatalmukba. Amikor közönséggel együtt néztem az Ördögkatlanon, akkor már felvérteztem magam és egyszerű színházi emberként tudtam nézni az előadást, bekapcsolt a szakmai agyam, a színészeknek drukkoltam, és nagyon figyeltem a közönség reakcióit.
Te most jól érzed magad Magyarországon?
Jól érzem magam szakmailag és barátként. Nagyon színes utam volt idáig Magyarországon, sok mindent kipróbálhattam, sokszor kaptam bizalmat, sokféle munkát végezhettem, és eddig sikerült elkerülni a fásultságot és megőrizni a kíváncsiságot.
Tehetséges és bonyolult lelkületű országnak tartom Magyarországot. Szeretném, ha kicsit büszkébbek lennének magukra az emberek egyenként, és kevésbé félnének attól, hogy egymást elismerjék. Nem csökken a te értéked, ha más előtt megemeled a kalapodat, sőt. Minél magasabb a művészi, alkotói színvonal, amiben élünk, annál többek leszünk magunk is. Egy olyan országban, ahol a megbecsülés keveseket ér el, ott meg tudom érteni a frusztrációt, irigységet. Hálás vagyok azért a 36 évért, amit itt töltöttem. Igyekeztem a lehető legtöbbet kihozni magamból. Hiszem, hogy minden pillanatban gyártjuk a múltunkat. Olyan helyről jövök, ahol örökre megtanultam bizonyos szempontokat magamra nézve törvényként betartani. Ezek egyszerű és szinte közhelyes szempontok: lelkiismeretesség, becsület, tapintat, megértés, elfogadás, szorgalom, emberség, szolidaritás gyakorlása, szellemi szabadság, törekvés az önazonosságra és még sok minden. Betarok egy egyszerű szabályt, amit magamnak szabtam: elvárom magamtól, hogy legalább egy perc legyen a huszonnégy órából, aminek van szakmailag értelme és legalább egy olyan tettem legyen naponta, amivel másoknak teszek jót. Koreográfus vagyok, és főleg másokon keresztül tudom megmutatni azt, amit gondolok, ezért függök mások tehetségétől, képességétől, szakmai alázatától, munkájától. Minden sikeremet másoknak is köszönhetem - ezt soha nem hagyom figyelmen kívül. Amikor táncművész voltam, akkor pedig soha nem voltam elégedett magammal, miközben soha nem lohadt bennem a munkakedv és odaadás. Na, nem azért, mert szent ember lennék, hanem mert nyilván sikeres és jó akartam lenni. Persze, nekem is voltak rossz napjaim és nehéz periódusaim. A szakmai szenvedély viszont, soha nem hagyott el.
Könnyen ment „közszemlére tenni” az életedet?
Vagy beleállunk, vagy nincs értelme csinálni, igaz? Sokan kerestek meg a könyv révén. Egy tanárnő engedélyt kért, hogy használhassa a könyvemet a tanításban, mert akkor talán jobban meg tudja értetni a diákokkal azt a számukra idegen és furcsa történelmi korszakot. Egy édesanya a lányának, aki elhagyta az országot, útravalóul ezt a könyvet adta, ekképpen kérte meg, hogy vigyázzon magára. A Balettintézetben Szakály György a végzős növendékeinek megvette ezt a könyvet, és megkért, hogy dedikáljam nekik. Sok hasonló történetet tudnék mesélni, mindegyik szembesített a felelősséggel, ami ezzel jár. Óriási megtiszteltetés volt az is, hogy Lengyelországban is megjelent a könyvem. Igen, megérte közszemlére tenni az életemet. Kár, hogy embereket megnyomorító rendszerek szülik ezeket a történeteket, manapság is.
