Általában kevesen szeretik kibeszélni a betegségeiket (persze ez alól kivételt jelentenek az ötvenedik stb. érettségi találkozó résztvevői), csak mert az olyan szégyellnivaló, vagy kínos meg amúgy is minek, semmi nem lesz attól jobb. (Lelkigondozók lehetnének a tanúim, hogy pedig de.)
Most képzeljük el, hogy hatan vetődnek be egy jó nevű (keresett, tehát valószínűleg drága) pszichológus várószobájába, ráadásul mind egyetlen időpontra. Már ez önmagában is deprimáló – szervezetlenség, sorrendiség, cicaharc az elsőségért, flegma az asszisztensnő –, de még a doktor is késlekedik.
És akkor még minden egyes újabb várakozó egyre riasztóbb tünetekkel kápráztat el. Már ha ez kápráztatás. Az egyik őszülő, megviselt fazon, Fred egész rendesnek tűnik, csak éppen hirtelen trágár káromkodásban tör ki, a teljesen békés taxisofőr (Vincent) teljes meglepetésére.
A helyzet jelentősen romlik, amint nők érkeznek, igaz, itt sem passzol minden, mert az egyik csak steril tárgyakhoz nyúl – ezt kissé nehéz elképzelni egy várószobában –, és ha valami nem elég fertőtlen, kiszáguld a mosdóba. Meg jön egy szemre csinos, középkorú is, aki csak éppen abban bizonytalan, hogy mindent bezárt-kizárt-elzárt-e, és egyáltalán mindenben csak az égi segítség meg a mindig kéznél lévő Biblia igazítja el az élet totális viharában. Aztán még két csodapók – ezek észrevehetően még zűrösebbek: a fiatalember, aki nem léphet vonalra (miközben a várót épp olyanok éktelenítik), meg egy csinos kuka lány, aki ha megszólal, mindent kétszer mond. Aki ha megszólal, mindent kétszer mond. (Már én is?)
Már az egyenkénti megjelenésük is visítós nevetést vált ki a nézőtéren – de ez az idő előrehaladtával még csak fokozódik. Laurent Baffie, a Tok-Tok szerzője nagyon gyakorlott komédiaszerző, pontosan építi fel egyfelvonásosát – amelyben a várt gyógyító ember repülőgépe hol késik, hol még az is kétséges, hogy a szerepel-e az utaslistán, de az utolsó percekig sem érkezik meg a gép.
A fásult asszisztensnő csak arra kéri a jelenlevőket, hogy foglalják el magukat. Ez az elfoglalás adja a darab savát-borsát. Ugyanis, mint valami csoportterápián, (már csak unalmukban is) megnyílnak valamennyire. Apránként beavatnak különféle kényszerbetegségeik tüneteibe, és ettől egyre elfogadóbbak lesznek egymás iránt, sőt egymást ösztökélik a kitárulkozásra. Vincent kényszeresen számol és viccelődik, Fredről már tudjuk, hogy kényszeresen káromkodik (ez a Tourette-szindróma), és azért csődölt be a papagájtenyészete is, mert mellette a madarak is mocskos szájúak (-csőrűek) lettek. A szentfazék Marie kényszeresen keresgéli és ellenőrzi a dolgait. Blanche tisztaságmániás, Bob vonalfóbiás, műszaki rajzoló, de a vonal csak addig stimmel neki, amíg ő húzza. Az aranyos kis Lili fitneszedző, akinek a testgyakorlói szinte észre sem veszik kényszeres ismételgetéseit, miközben éppen kétszer annyi gyakorlatot végeznek el, mint más edzők keze alatt.
Pataki Ferenc (Fred) a balsorsú és jól képzett papagájász, igen szimpatikus és igen szociális, ugyanis hogy valamelyest fékezze környezetének felháborodását, keskenyre szorított szájjal káromkodik (de mint a záporeső). Ők remekül megértik egymást a számolgatós Vincenttel, aki pillanatok alatt összegzi, hogy az átlagos káromkodások mennyisége mekkora a betegség felbukkanása óta (beleértve a szökőéveket is). Nagyon sok.
A laboráns Blanche (Ullmann Mónika) természetesen hófehérbe öltözve és elragadóan billeg a totális társasági kedvesség és a hisztérikus mosdóba rohanások között. Mi mást tehetne, hiszen még a munkaköre is a sterilitásra predesztinálja. Gesztusainak csúcsa, amikor mint egy újkori Christo a fotelt vécépapírba csomagolja.
Vincent (Schruff Milán) zseniális fejszámoló is lehetne, a dolgok megszámlálására belső késztetést érez, és amikor megpróbálja magát visszafogni, eltorzított szájjal kifelé beszél, hiszen mégiscsak működik benne az agyi kalkulátor. A kibeszéléskor az is kiderül, hogy még a viccelődése, a poénok dobálása is kényszeres, akárcsak mindent-gyűjtő szenvedélye (biztos van ennek is valamilyen latin-görög neve). Bob (Rohonyi Barnabás) akrobatikusan mászkál a bútorokon, hogy a padló vonalait ne érje a lába. A szentfazék Marie vallási és valószínűleg számos egyéb csőlátást dédelget (akárcsak a Bibliáját), és Járó Zsuzsa legszebb pillanatai, amikor a nagyon kézenfekvő túlreagálásokból valamennyire megértővé és elfogadóbbá válik – már nem mindig ájuldozik Fred vaskos verbális tikkjeire (mert a Tourette-ben a káromkodás csak formailag különbözik a kényszeres tikkeléstől…)
Lili ismétlési kényszere nagy ziccert ad László Lilinek, ugyanis mikor a néző már kezd örülni, hogy csaknem kétperces ismétlés nélküli szöveget hall tőle, és abban a hiszemben van, hogy a csoporttá kovácsolódás folyamata kizökkentette őt az állapotából, akkor némi szünet után végigkerepeli az előbb mondottakat.
Nélkülözhetetlen és kiemelendő mellékszereplő a csak néhány villanásra megjelenő asszisztensnő (Cseh Judit), emlékezetes lett néhány undok, majd ál-barátságos gesztusa.
A darabnak a hatása azonban (talán nem várt módon) kettős. Az egyik: evidens, szétröhögtük magunkat a nézőtéren. A második: valamelyest megnövekedett toleranciaszintet mérhettünk magunkon az előadás után. Megértőbbek lettünk. (Én már korábban, mert a környékünkön gyakran bukkantak fel ordítva káromkodó Tourette-esek.) Fred egyébként is mindent tud már magáról meg a kényszeres állapotokról, hiszen annyit járt már pszichológusoknál, hogy tételesen meg is tudta mondani a kedves várakozóknak, ki milyen címkét kap az ő saját, külön bejáratú kényszerére…
A pompás és sokfelé sikeres komédiának, ahogy kell, van némi kesernyés mellékíze: ezeket az embereket a közösség, a társadalom kineveti vagy kiveti magából. Pedig ők nem rémesek, csak elég nehezen kezelhető gondjaik vannak.
Az előadást Zöldi Gergely fordításában Paczolay Béla állította színre, remek tempókkal. Az újrafordítás lehetővé tette, hogy olyan fricskákkal hintsék meg a darabot, amelyek csak itt és most érthetőek, mert egy-egy szó, ami a honi közállapotokra utal – külön nevetést csihol ki a nézőkből. Khell Csörsz praktikusan jellegtelen várószobát tervezett, Fekete Györgyi jelmezei legtöbbször már a szereplő belépésekor sugalltak valamit a karakterről.
Végül is, ha úgy alaposan elemezgetnénk magunkat, vajon nem ülhetnénk be szinte mind ebbe a várószobába?
