Pálos Hanna a budapesti Katona József Színházban kezdte pályáját, és azóta is a színház tagja. Az Orlai Produkcióval bemutatott Mély levegő nemcsak az első monodrámája, de a felnövéstörténete is, többféle értelemben. A Halász Rita Margó-díjas regényéből készült előadás a felszínen egy válás története, de valójában egy nő szembenézése azzal, hogy miért úgy történtek vele a dolgok, ahogy.
444: Emlékszel, mik jutottak eszedbe, amikor először olvastad Halász Rita könyvét?
Pálos Hanna: Azt éreztem, hogy én ismerem ezt a lányt. Ismerős az az érzés, amit megpróbál megfogalmazni magáról meg a világról, ismerősek a kétségei, de még a humora is. Majdnem minden könyvbéli helyzethez nekem is van valamilyen élményanyagom, például pontosan tudom, milyen Budán születni és aztán Pesten élni, milyen felnőni a 90-es években a rendszerváltás után. Tudom, milyen elnémulni egy kapcsolatban, és hogy milyen nehézségekkel jár a művészi pályát és az anyaságot összhangba hozni, és el tudom énekelni - dallamostul – visszafelé a Boci-boci tarkát.
A feldolgozási folyamat is ismerős volt, ahogy a főhős szembenéz a gyerekkorával, a felnövekedésével?
Nem. Pont az fogott meg a történetben, hogy rájöttem, van az életemnek egy olyan szakasza, amivel kapcsolatban én nem végeztem el ezt a feldolgozást, és mint olvasó hálás vagyok Halász Ritának, hogy szavakat adott nekem.
Az is rögtön felmerült, hogy jó lenne színpadon is eljátszani Verát?
Az igen, hogy milyen klassz lenne hangoskönyvet készíteni a könyvből, mert sajnos annyira összetett a szöveg, hogy előadást nem lehet belőle csinálni. A regény minden mondata sodort magával, és akkor még nem tudtam tömören megfogalmazni, hogy miről szól.
Most már össze tudod foglalni egy mondatban?
Ez a történet betekintést enged Vera életének egy olyan szakaszába, amikor két út áll előtte: vagy megfullad a tenger közepén, vagy összeszedi minden erejét, felúszik a vízfelszínig, vesz egy nagy levegőt és újrakezd mindent.
A hangoskönyv végül elkészült?
Igen, és a megjelenése után volt egy est a Müpában, ahol felolvastam részleteket. Akkor szembesültem azzal, hogy milyen jól működik ez a szöveg nézők előtt, és hogy talán nem kéne elengedni, hátha lehetne belőle mégiscsak egy előadás.
Mi volt a következő lépés? Kellett az, hogy a Lélegezz, amit eredetileg a Katonában mutattatok be, átkerüljön az Orlai Produkcióhoz?
Ez valóban fontos eleme a történetnek. A Lélegezz központi problematikája, hogy a klímaváltozásnak ebben a fázisában érdemes-e gyereket vállalni, és hogyan hat egy fiatal pár életére, kapcsolatára ez a fajta tudatos gondolkodás. A darabot 2017-ben mutattuk be, akkor ez nálunk még nem volt annyira jelen a közbeszédben, de Greta Thunberg megjelenése itthon is átütött egy falat.
A Lélegezz nagyon szépet futott a Katonában, 112-szer játszottuk, mégis azt éreztük Vizi Dáviddal – aki a partnerem a darabban –, hogy olyan jó lenne még ezt a történetet másoknak is elmesélni. Másrészt azt is nagyon szeretjük ebben az előadásban, hogy nem függünk a technikától és a színpadi adottságoktól, mert csak egy padra van szükségünk meg egymásra. Amikor a darab az Orlai Produkcióhoz került, elkezdtük járni vele az országot, ami nekem nagyon régi vágyam volt. Szeretek kimozdulni a komfortzónámból.
Egészen más egy olyan településen játszani, ahol esténként nem kulturális programok százaiból válogatnak az emberek, ahol a színház még ma is ünnep. Szeretek új tereket megismerni, egy másik atmoszférába belépni, olyan emberekkel találkozni, akik egészen más ritmusban élik az életüket, mint mi Budapesten. Arról nem is beszélve, hogy gyakran az előadás után még ott maradunk egy kicsit beszélgetni is. Ezek mind olyan személyes élmények, amelyek engem frissen tartanak.
A Mély levegőre visszatérve, hogy született meg végül az előadás?
Egy évvel ezelőtt nem voltam túl jól, az életem semmilyen területén nem éreztem magam otthonosan. Pelsőczy Rékával beszélgettem Zebegényben az erdőben, siránkoztam, hogy mennyi mondandóm van a világnak, de nem találom a módját, hogy ezt kieresszem, és akkor elhangzott tőle az a nagyon fontos mondat, hogy „Hanna, ha van egy mániád, akkor ne várj másokra, kezdd el csinálni!”. Én akkor csak azt tudtam, hogy ki akarom nyitni a számat, és el akarom mondani ezeket a mondatokat. De még soha nem játszottam monodrámát, nem tudtam, képes vagyok-e rá. Nemcsak színésznőként, hanem emberként is szükségem volt arra, hogy megtanuljak bízni magamban.
Kerestem alkotótársakat (Csizmás András bőgő, Keresztesová Veronika látvány, Zsigó Anna dramaturg), és felvázoltam nekik a víziómat az előadásról. Két dologban biztos voltam: az egyik, hogy olyan formát keresek, amit bárhol tudunk játszani, ahol van egy konnektor – legyen az egy 30 fős lakásszínház vagy egy 150 férőhelyes művelődési ház. A másik, hogy ez legyen a Katonától független produkció. Szabadon szerettem volna kísérletezni, és nem akartam, hogy az esetleges kudarc azokhoz a falakhoz kötődjön, ahová nap mint nap bejárok. Színészként nekem ez egy felnövéstörténet, leválás a szülőkről. Tavaly novemberben kerestem meg Orlai Tibort, aki az első pillanattól nyitott volt az ötletre, és bízott bennem.
Az előadás egészen apró rezdüléseken keresztül mutatja meg a szembenézés folyamatát, azt a változást, ami lezajlik Verában, ahogy nemcsak az utolsó pár évet gondolja végig, de a gyerekkorát is. Ezek az apróságok indították be a te fantáziádat is?
Vera belső útját tartottam fontosnak. Az ő történetében nem azon van a hangsúly, hogy pontosan mi történt a házasságuk alatt, hanem azon, milyen kérdéseket vet fel bármilyen bántalmazás egy emberben. Meddig kell visszafelé menni az időben, hogy feltárjuk az okokat, amik idáig vezethettek. Sok apró részletet kiemelhetnék most, ami megfogott, de számomra a legmeghatározóbb mondat – ami végül nem kerülhetett bele az előadásba – akkor hangzik el, amikor Vera az évszakokról, a nyár és az ősz konfliktusáról mesél a gyerekeinek. Megkérdezik tőle, hogy ki a nyár, amire azt válaszolja: „egy délceg, daliás férfi”. A kérdésre, hogy ki az ősz, csak annyit mond, hogy „egy anyuka”. Ezek az apróságok tűpontosan jelzik, min megy keresztül a főhős, és épp hol tart, ha magára gondol.
A Lélegezz és a Mély levegő a civil életedben egybeesik azzal az időszakkal, amikor anyává váltál, és megtapasztaltál egy másfajta létezést. A fiad születése után 2-3 évvel mondtad azt egy interjúban, hogy úgy érzed, mintha most kezdődött volna el az igazi élet. Egy színésznőtől azért ez nem szokványos kijelentés. Még mindig így látod?
Abszolút. Máshogy telik az idő, és mindennek súlya lett; már nem csak magamért vagyok felelős. Innentől az, amit képviselek, ahogy kommunikálok, ahogy a világban létezem, mind példát jelent valaki számára. Hazamegyek, és a fiam érzi rajtam, hogy miben vagyok éppen. Egy gyerek mindent azonnal „levesz”, és folyamatosan tükröt tart. Ahogy nő, egyre jobban rálátok, milyen szavakat használ, hogy gondolkodik, milyen a humora, és nagy szemekkel nézek, amikor magamra ismerek. De akkor is, amikor nálam sokkal határozottabban tudja dolgokra azt mondani, hogy „nem!”.
A nemet mondásnak a képessége a darabban is előkerül. Az egyik kulcsjelenetben vágja Vera a szülei fejéhez: „ha megtanítottatok volna, hogyan álljak ki magamért, hogyan mondjak nemet, talán Péter sem bántott volna”.
Azt látom, hogy nagyon sokan küzdenek ezzel a problémával. Pedig ez az első szavak egyike, amit az ember megtanul, és egyben a legfontosabb is, hogy tudja képviselni, mi az, amit nem szeretne. De később, ahogy szocializálódunk, mintha elveszítenénk a nemet mondás képességét, és ezáltal a saját határainkat sem tudjuk jól megtartani. A gyerekemnek köszönhetően jöttem rá, jóval túl a harmincon, hogy „elfelejtettem”, mikor és hogyan kell nemet mondani, és ezt most újra el kell kezdeni gyakorolni. Nekem mindenféle értelemben jót tett, hogy anya lettem. Sokkal lazább a létezésem a színházban. Régebben egy délelőtti próba vagy az esti előadás után otthon semmi más dolgom nem volt, mint azon agyalni, ami a színpadon történt. Most reggel tíztől kettőig próbálok, maximális koncentrációval vagyok végig jelen, mert tudom, hogy délután már nem lesz időm ezzel foglalkozni; a játszótéren fogok szaladgálni és Ninjago figurákkal legózni vagy homokvárakat építeni. Az utolsó pillanatban, hat óra huszonötkor lépek be újra a színházba, kiszórom a zsebemből a kavicsokat és a homokot, felveszem a jelmezemet, és megyek be a színpadra. Megnyugtat, hogy van a színháznál fontosabb dolog is az életemben, és hogy innentől ezt a két „identitást” össze kell hangolni.
Ez a másik irányba is hat, anyaként sem vagy görcsös?
Nekem a színház a hivatásom, egyszerűen szükségem van rá ahhoz, hogy rendben legyek. A covid alatt tértem volna vissza szülési szabadságról, és végül még másfél évet otthon maradtam. Ma már látom, mennyi mindent köszönhetek a karanténnak, de akkor tehetetlen düh tombolt bennem, azt éreztem, hogy szétrobbanok, annyi mondanivaló gyűlt fel bennem. Tényleg jobb anyukává tesz, ha van lehetőségem színésznőként is létezni.
