2020-ban berobbant a köztudatba a dán tragikomédia, a Druk (magyar fordításban: Még egy kört mindenkinek), amely szinte minden rangos filmfesztiválon, köztük az Oscaron is díjesőt magához ölelve fordult meg, és amelyet az egyre inkább remake-ekre szakosodott Hollywood már Leonardo DiCaprio főszereplésével tervez újraalkotni.
Pedig a művet jegyző Thomas Vinterberg eredetileg színpadra álmodta meg a négy kiégett dán tanár történetét, csak a lánya – aki napokkal a forgatás kezdete előtt autóbalesetben vesztette életét – győzte meg arról, hogy a történet gyöngyvászonra kívánkozik. Három évvel később azonban a Városmajori Szabadtéri – esőtől ostromolt tetőzetű – Színpadon Martin és barátai visszatértek oda, ahová Vinterberg először elképzelte őket.
Ugyan az egy főre jutó alkoholfogyasztás tekintetében a dánok eléggé az európai mezőny végén kullognak, viszont ha arról van szó, hogy rövid idő alatt kell töméntelen mennyiségű töményet meginni, akkor a kontinensen a WHO statisztikái szerint verhetetlenek. Bizonyos szempontból erről is szól a Még egy kört mindenkinek, de a darab sokkal több annál, hogy négy középkorú férfi röhejes állapotba issza magát újra és újra. Hőseink egy dán kisváros középiskolájában tanítanak, és ha más-más formában és szinten ugyan, de mind a négyüknél most kopogtatott be az életközépi válság. Egy szülinapi ünneplés során a filozófiatanár Nikolajnak köszönhetően a norvég pszichiáter, Finn Skårderud elméletére terelődik a szó, mely szerint az emberek a szükségesnél fél ezrelékkel alacsonyabb véralkoholszinttel jönnek világra (és amivel kapcsolatban Skårderud kategorikusan cáfolta, hogy a félreértett tanulmánya ezt a tézist tartalmazta volna). A leginkább a szakadék szélén álló Martin, aki egyszerre veszíthetné el a családját és a munkáját, ha nem találna gyorsan kiutat a szorongásából, kipróbálja, mi történik, ha feljavítja a véralkoholszintjét – és már az első kísérlet után csodás felívelést tapasztal. Ennek örömére a négyes „tudományos kísérlet” címszó alatt kezdi el alkalmazni a módszert, és Martinéhoz hasonló sikerekben van részük. Az ugyan nem derül ki, meddig lehetne fenntartani ezt a kiegyensúlyozott alkoholfogyasztó és jól teljesítő állapotot, mert hőseink hamar úgy határoznak, újabb, korábban ilyen tekintetben nem vizsgált terepekre merészkednek: növelik a dózist, egészen a totális elborulásig válogatás nélkül összeisznak mindent, amit épp találnak. Mikor a kísérlet már jelentős társadalmi hátrányokkal és az alkoholizmus veszélyével jár, úgy határoznak, felhagynak a további ivással – csakhogy innen már nem olyan könnyű kiszállni.
Bár a bemutató idején épp hazánkban forgatott a film főszereplője, Mads Mikkelsen, az előadásban Martint alakító Király Attilát ez érzékelhetően cseppet sem feszélyezte, hisz bravúros megoldásokat láthattunk tőle. A történelemtanár van a történet kezdetén leginkább rászorulva arra a kis impulzusra, amit az alkohol ad meg: a folyton éjszakai műszakot vállaló feleségével szinte nem is találkozik, a fiai mellől elsodródott, a munkájában már semmi öröme, a diákjai előtt pedig olyan szinten feszeng, hogy az már orvosért kiált. Némi ital azonban rögtön leszaggatja róla a gátlásokat, kinyílik, sziporkázik az órákon és a magánéletében is, mégis az egész kísérletezés során ő marad a legóvatosabb, ő van leginkább tudatában annak, milyen veszélyeket rejt, ha átlépik a láthatatlan határvonalat. Épp ezért igyekszik a maga félszeg módján visszafogni az elszállt ötleteket, és ha az nem is sikerül neki, nagy eséllyel ő gondoskodik a barátairól, mikor azok talán nem is tudják, hogy szükségük van rá. És aki a film ismeretében attól tart, hogy az ikonikus zárójelenet elmaradna… nos, ne aggódjon emiatt!
A lavinát akaratán kívül elindító Nikolaj a társaság legfiatalabb tagja, épp a negyvenedik születésnapjának reggelén ismerkedünk meg vele és az őt életre keltő Schruff Milánnal, aki helyenként még a negyedik falat is lebontva látja el ismeretekkel a közönséget (akik más esetekben a diákoknak felelnek meg). Három kicsi gyerek apukájaként és halványan papucs férjként már ő is kezd belefásulni a mókuskerékbe, vágyik némi családon kívüli izgalomra, és lelkesen hitegeti magát, hogy a kísérletet csakis a tudományos megfigyelés céljából végzik. Műveltségét szívesen fitogtatja, minden élethelyzetre akad egy odavágó filozófiai eszmefuttatása, amit akkor is végigvisz, ha a barátai már a falat kaparják tőle.
Epres Attila alakítja a tornatanár Tommyt, kidomborítva minden olyan jellemvonást, amit sztereotipizálás közben egy tornatanárhoz társítunk. Egyszerű lélek, mindene a sport (olvasása és műveltetése, de a gyakorlása már nem feltétlenül), zajos, sokszor durva és nyers, ami a szívén, az a száján, tisztában van vele, hogy fele annyira sem művelt vagy okos, mint társai, mégsem nyomorítja magát kisebbségi komplexussal, és egy pillanatig sem kérdés, hogy helye van a baráti társaságban. Az alkoholos lökés ellenére ő Martin igazi katalizátora, ő az, aki mindig bízott az átlagos életébe beleszürkülő férfiben, és még azok után is segíti, hogy egy bitang nagyot csavart a szíveken.
A kis csapat negyedik tagja az énektanár Peter, Debreczeny Csaba megformálásában. Választott szakirányából kifolyólag is igazi kifinomult művészlélek, Nikolajhoz hasonlóan ő is nagy előszeretettel villogtatja tudását, és a többiekkel ellentétben még nem veszítette el teljesen a tanítás iránti szenvedélyét, bár már azelőtt is elég érdekesen igyekszik motiválni a kórust, hogy Skårderud nevét hallotta volna (azt pedig látni kell, hogyan folytatja ezt illuminált állapotban). Viszont a többiekkel ellentétben ő a magánélet terén nem ért el soha jelentős sikert, és bár arról vall barátainak, hogy már elfogadta, hogy sosem ismerheti meg az apaság szépségét, egyértelmű, hogy ezt a veszteséget sosem fogja igazán feldolgozni.
Onnantól fogva, hogy először megláttam a színlapot, foglalkoztatott a kérdés, hogy hogyan fogják vajon kizárólag négy férfiszínészre adaptálni a filmet, amelyben a feleségek, gyerekek, diákok – kicsik és nagyok – is igen jelentős szerepet játszottak. Az alkotók azonban zseniális megoldást választottak a probléma kiküszöbölésére, Anika, Amalie, Sebastien és a többiek is mindig jelen vannak, még ha nincsenek is körvonalaik. Mindemellett a négy karakter ugyanolyan, ha nem még szerethetőbb lett, mint dán kollégáik megformálásában, történetük életszagú, megnevetett, elgondolkodtat a függőségről, az igaz barátság erejéről és a kiúttalanság érzetébe rekedő élethelyzetek feldolgozásáról, és el is szomorít, ahol kell – de az utolsó jelenet mégis a katarzis érzését adja meg.
