A felső tízezer mindennapjait ábrázolja humorral és éleslátással az Orlai Produkció új darabja, a Skorpió. A Belvárosi Színházban bemutatott produkciót Máté Gábor rendezi, szerzője pedig Kerékgyártó István.
10 évvel a Rükverc bemutatója után rendez ismét Máté Gábor az ön egyik művéből. Milyen hasonlóságokat, különbségeket fedezhetünk fel a két mű között? Mennyire találják meg könnyen a közös hangot Máté Gáborral?
Életkoromból fakadóan életem nagy élménye a rendszerváltás volt. 36 évesen ért utol, ekkor a pécsi jogi egyetemen tanítottam, és egy pesti jogász barátom elcsábított az ország egyik legelső privatizációs tanácsadó cégébe. Bele a sűrűjébe. Ezért mondom, hogy életem legnagyobb élménye volt ez a mindent felforgató társadalmi, politikai, kulturális, jogi (és még sorolhatnám) változás. Azóta regényeim és drámáim többségének is ez, vagy mindezek következménye a témája. De míg a Rükvercben – amit szintén Máté Gábor rendezett – a változás veszteseiről írtam, addig a Skorpió a nyertesek drámája vagy komédiája, még inkább tragikomédiája.
A felső tízezerről sajátos képet kaptunk a elmúlt évek több irodalmi művéből, legyen szó épp a Háy János-féle A cégvezetőről vagy most a Skorpióról. Mi az, ami nagyon sajátosan jellemzi a mai magyar milliárdos világot? Amiben más, mint más társadalmak vagyonos és akár korrupt elitje?
Itt felvetődik, hogy mit értünk „más” alatt. Hiszen a nyugati kapitalista országok egészen más mintázatot mutatnak ebből a szempontból, mint az egykori „szocializmusból” kapitalizmussá avanzsált országok. Míg nyugaton már rég elfelejtették az eredeti tőkefelhalmozás vad, nyers korszakát, embertelen eszközeit, hiszen generációk nőttek föl azóta. A ma kapitalistáinak döntő többsége már örökölte a vagyont, és azzal egy jóval pallérozottabb, polgári mentalitást. Sőt! Mondjuk Skandináviában egy szociálisan jóval érzékenyebb szemléletet is átvettek apáiktól a ma tőkései. Míg itt keleten éppen most zajlott le az eredet tőkefelhalmozás, ahol az első milliók megszerzése bizony olykor mocsokban, vérben, fájdalmas vajúdások közepette született. Főleg nálunk, ahol nem volt reprivatizáció – ahogy néhány volt szocialista országban –, amikor a régi tőkések utódjai visszakapták az egykori családi vagyont.
Így ezt a magyar tőkés világot a mocsokban születés jellemzi. Ugyanakkor eltelt huszonöt év az első privatizációk óta. Ezért a Skorpióban arra is szerettem volna utalni, hogy alapvetően két szakasza, ezzel két külön típusa is van a mai tőkés társadalmunknak. Az idősebbek főleg egykori gyári vezetőként, ügyes mérnökként, gazdasági szakemberként nyúltak a privatizáció mézesbödönébe, szerezték meg cégeiket. Nem úgy az elmúlt tíz évben, ahol az üzleti, szakmai képességek helyett a hatalomhoz való hűség, annak lojális kiszolgálása lett a döntő. A darabomban sok egyéb feszültség mellett – ami apa és fiai között feszül – ez is fontos szerepet kap. Az apa egykori tudására épített, míg a fiai csupán a hatalommal való kapcsolataikra.
Miben hasonlít a korábbi idők magyar vagyonos rétegére?
Amiben hasonlít: az a mikszáthi világ urambátyám szemlélete. A kéz-kezet mos, az elintézzük okosba, meg a te is jól jársz, meg én is, a többi meg le van szarva” mentalitás. Persze mindez komikusan történik ma. A hatalomban lévő egyszerű sorból érkezett fiúk – mert ezek főleg fiúk, akik a lábszagú sportöltözők meg laktanyai körletekben találtak egymásra – ma puccos vadászöltönyöket varratnak maguknak, kizárólag Porschével hajlandóak járni, és kisujjukat eltartva kortyolgatják a kilónként kétszázezer forintért kapható Kopi Luwak kávéból főzött ristrettójukat. Ők, akik mindezt nem családi örökségként hozták magukkal, hiszen vagy valami faluvégi házacskában vagy egy vidéki lakótelep paneljében nőttek fel, de most igazi parvenüként mímelnek valami álaluk csak filmeken látott elképzelt eleganciát.
Fontos része a darabnak, hogy milyen nőként, feleségként létezni ebben a világban. Miben tér el egymástól az az út, amit Járó Zsuzsa és amit Ullmann Mónika karaktere választ magának?
Már az előzőkből is kiderül, hogy ez egy igazi férfitársadalom. A nő csak dísze, ékszere a férfinek, aki asszonya szépségével dicsekedhet, és akit lecserél egy fiatalabbra, ha már hervadtnak találja. Szerinted elmehetek X fogadásra a feleségemmel, kérdezte a barátjától egy ilyen „felsőbb körökbe” jutott férfi. Mert, ugye, ha nem a válasz, akkor visz valami csinosabb portékát. És persze jobb, ha az asszony nem szól bele a férfi dolgába: ami a politika meg az üzlet. Viszont hűséges támasza férjének, aki a vad csatáit vívja a „kis trónörökösök”, így édesanyjuk érdekében is. A darabban Zizi és Alma is efféle „díszfeleség”, akiknek fel kell adniuk hivatásaikat, álmaikat.
Jogászként, privatizációs tanácsadóként valóban hasonló világot tapasztalt meg? Találkozott is olyan karakterekkel, mint amilyeneket a Skorpióba írt?
Én még a privatizációs folyamat első szakaszában vettem részt, ahol igazi vad csata dúlt. Sok különös gazdagodást láttam, olyanokat, ahol valóban a volt állami cégek vezetői – akik legjobban ismerték a vállalatukat – szerezték meg. Aztán láttam olyat is, ahol csellel, ügyeskedéssel arra méltatlanokhoz került egy-egy cég. De egy biztos: kemény harc folyt, és a nyertesek rendszerint tudtak valamit. Kiderült valami a rátermettségükről.
Az elmúlt tízegynéhány évben azonban már csak kívülről, meg régi ismerőseim elmondásából figyeltem, mi történik a tulajdonok megszerzésénél. Lényeges különbség, hogy mostanában nagyon kevesek állhatnak a rajtvonalhoz. Csak a kiválasztottak, akik a hatalomnak befeküdtek. És közülük is csak az igazi kebelbarátok nyerhetnek a tendereken, juthatnak gigabevételekhez, elképesztően olcsón, elképesztően nagy vagyonokhoz. Ezzel vége a kapitalizmusnak, ami még a kilencvenes években működött. Döcögve, olykor rosszul, de azért volt valóságos verseny. Mára vége ennek. A központ meghatározza, melyik kliens éppen mit kap. De csak addig, amig vissza nem veszik tőle, mert ezt bármikor megtehetik. Ez már nem kapitalizmus. Vége a versenynek.
Mennyire termeli ki a mai közeg ezeket az embereket, mennyire áldozatai is ők koruknak, és mennyiben felelősek azért, hogy olyan világban élünk, amilyenben?
Egyrészt kevesen látják ezt át (lásd a média hatalom általi teljes lenyúlása), tehát jelentős tömegnek fogalmuk sincs róla, hogy miféle gépezet apró csavarjai ők, hogy hova vezet ez, az ország sorsát nézve. Akik meg átlátják, főleg az értelmiségiek, közülük a fiatalabbja elhagyja az országot, aki valamilyen személyes okból marad, azok meg kénytelenek beállni. A legkülönféle helyeken dolgozó – akikről hűséget feltételez a hatalom – emberektől hallottam, ahogy bizalmasan megsúgják, hogy tudják ők jól… meg utalják is… de hát mit tehetnek? Ott a gyerek, az öreg szülők, a már megszokott viszonylagos jólét… hát mit tehetnének? Kussolnak és beállnak.
A drámát a színészekre írta – miért épp azokra esett a választás, akiket a darabban látni?
Pontositok. Én a darabot a Máté Gáborral történt beszélgetéseink nyomán írtam. Mikor még nem volt teljesen kész, és Gáborral beszélgettünk róla – mert ő folyamatosan nyomon követte a darab megírását –, jelezte, hogy erre meg arra a szerepre ezt és ezt képzeli el. Erre hajtottam végre bizonyos változtatásokat, emeltem ki vagy gyengítettem bizonyos karaktervonásokat. Tehát nem a darabot játszó színészekre lettek írva a szerepek, inkább, mint egy úriszabóság, rájuk igazítottam a már szinte kész öltönyöket, koktélruhákat.
